Az 1956-os forradalom 11. rész

Szerző: Sulyok József Létrehozva: 2009. november 20.

Vásárosnaményból, Sztálin út 49-ből

Előzménye: Az 1956-os forradalom 1. rész, 2. rész, 3. rész,, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész

Magyar sors

Édesapámat 1941-ben sorozták be katonának, s mint a legtöbb Bereg megyei fiút Ungvárra vonultatták be. Ott jogosítványt szerzett, és hamar ezredparancsnoki sofőr lett, a háborúban pedig vezérharckocsi-vezető.
Innen volt olyan szakszerű 1956 októberében a megállapítása a szovjet harckocsi-vezetők szakmai tudásáról. Rájuk nézve nem volt hízelgő.

A háború vége felé - többszöri kisebb sebesülés után - szerencséje volt, mert alakulatát visszavonták az orosz frontról és Székesfehérvár környékén újabb sebesülése közben esett amerikai hadifogságba. Az ismerősök halálhírét vitték haza szüleinek, mert azt látták, hogy ájultan fekszik a hordágyon. Vonatszerelvénnyel utaztatták őket Németországba, katonai lágerbe. Elmondása szerint jó dolga volt, gépkocsival konténeres latrinát kellett szállítania folyamatosan a több ezer főt számláló táborból a szeméttelepre. Azt is elmondta, hogy életében először a fogságban látott és evett narancsot és jófajta amerikai csokoládét. (Az írás közben akaratlanul is összehasonlítottam a Tóth József által korábban elmondott orosz hadifogságbeli élelmezéssel az amerikait.)

1946 nyarán szabadult néhány dollár segéllyel és jöhetett haza. Ez a kitérő a következő történet miatt lett fontos.

Édesapám rendszeresen ment a Beregbe, hogy a tejcsarnokokban összegyűjtött tejsavót a SERNEVÁL telepére bevigye a sertések etetésére. Az úton látta, hogy a szovjet csapatok a fontosabb stratégiai helyeket megszállták, felügyelték, sőt a gyanús egyéneket igazoltatták is.
A Kraszna hidat is éjjel-nappal őrizték, időközi váltásokkal.

Egyik reggel, amikor a HOFFER traktorral, pótkocsival a Kraszna hídhoz ért apám, a gép zajára odafordult a szovjet katona. Látva, hogy csak egy személy van rajta, nem igazoltatta, visszafordult a víz felé. Amikor túlment az őrt álló katonán, apámba döbbenettel hasít, hogy ő ezt az orosz katonát valahonnan ismeri, valahol már látta. Nem hagyta nyugodni a gondolat, s a hídon túl, a legelőnél félrehúzódott az út szélére.

Behúzta a féket, leszállt a püfögő traktorról és gyalog indult vissza a hídra - vállalva az ebből eredhető kockázatot is -, hogy közelebbről megnézze a szovjet katonát. Amikor hat-nyolc lépésre lehetett az őrtől, az megszólalt:
- Jóska, ne gyere közelebb, őrségben vagyok és tilos bárkivel szóba állnom.

Apám erre megállt, s lekönyökölt a híd korlátra és úgy tett, mintha a vizet nézné, közben egymásra nem nézve beszélgettek. Alig 10 éve Ungváron és a fronton még egy ezredben, egy szakaszban szolgáltak és jó barátok voltak. (A volt katonatárs nevét nem jegyeztem meg, s apám sem él már, hogy megkérdezzem.)

A hídon elmondta, hogy tartalékosként vonultatták be Beregszászból és hogy milyen szörnyű a sorsa, hogy most szovjet katonaként kell neki szolgálni, de nem tehet ellene semmit. A nagyhatalmak eldöntötték, hogy most nem a cseheké, nem a magyaroké, hanem a szovjeteké lett Kárpátalja.

Egy jó dolog van az egészben - mondta -, hogy azon a határon, amin 1945 óta szinte a madár sem repülhetett át, legalább Vásárosnaményig átjuthatott. Beszéltek még a hadifogságból való megszabadulásról, családról, sorsról és közben mind a ketten sírtak. Könnyeiket vitte a Kraszna vize, keserű hangjuk, kettőjük között maradt, mert elnyomta azt az oldalra leállított traktor püfögése.

Egyébként majdnem mindegy volt, hiszen kit érdekelt akkor egy nemzet, egy ország, két ember, két bajtárs más-más irányt szabott sorsa. Délután visszafelé jövet a Beregből már nem a volt katonatársa őrizte a hidat. Soha többé nem találkoztak.

Kapcsolódó cikk:
Cigaretta diktatúra