Időutazás a múltba

Szerző: Sulyok József Létrehozva: 2010. március 01.

Naplótöredékek az I. világháborúból. 2. rész, Előzménye: Naplótöredékek az I. világháborúból 1. rész

Tréfás, verses háztartási elvárások 1915-ből

Nagy M. István az 1915. május. 13-tól datált hadifogságában, a kevés pihenő időben, az állandóan magával hordott noteszába a napi események, álmok, félelmek, remények, időjárás rögzítése mellett - valószínűleg fogolytársai közreműködésével - leírja, hogy egy új asszonynak milyen stafírunggal, eszközökkel kellett rendelkezni, milyen elvárásai lehettek férjével szemben. Ezt tréfás, verses formában örökíti meg, ceruzás írással.

95 esztendő multával igen tanulságos az akkori házasság, közös élet indulásával kapcsolatos szokás, anyagi elvárás.
Nagy M. István által írottakat továbbra is szó szerint közlöm, még a helyesírási hibákat is tiszteletben tartva. Megjegyzem, hogy 1915 táján, különösen vidéken nagy volt az írástudatlanság, ezért is tartom kiemelkedő tudásúnak és képességűnek a (ma Tiszavasvári) szentmihályi szerzőt. Írása alapján különös hangulattal, csodálattal visszaléphetünk közel száz évet az időben.

Az aszonynak először is kel kötő, szűr
ha ez nincsen ez bíz neki nagy bűn,
hogy a szobába is, konyhába is legyen elégséges,
butor holmi a mi csak szükséges
ha az aszony lát eböl szükséget
nem ülhet senkivel vidám vendégséget
dörög, morog asztán őkelme urára
hogy a menykő hozta őtet a nyakára
hogy ezeket kerüld és kedvét kerezsd
mindezeket azért röktön veni sies,
seprű, ruha kefe, bőrös táska,
mangorló, sótartó roka és motóla,
a falon czifra tükör szobába kel,
ágy láda karszék jó púha vánkosal,
fél üveg jó finom eczetel
rózsa vizel és töb jószagu kenetel,
házad előt ha látsz zsidót járni imár
ugy túszkol ugy hajt mint a tatár,
hogy végy szépítőt kendőt olót gyűszűt és tűt
a ládára lakatot és más ijen neműt
vására kel meni mert kerget az aszony,
kel kapca czipelő és más ijen módi kartony
fekete sejem és más színű keszkenő
ez mán aztán az igazi bökenő,
de még sok apró fazík szilke bögre és tál,
híd el édes barátom hogy ez meg rostál,
nyárs rostéj tökgyalu sűtő lapát pemet,
ezeket sem termi ám az szemet
valamint sok lábas edény is lábatlan,
kiskanálból jukas és jukatlan,
szita, rosta lekvárfőző kanál
kézi és töb szakajtó kosár,
sodrófa, nyútófa, kís és nagy meszelő
dagasztó szék és szép fényes plé reszelő,
ha nem szerzed barátom ezt elő
ez a gazdaszonynak mind meganyi kelő
kel még ezen felűl sajtár és tekenő
vaslábas rézlábas űst és serpenyő
levesmérő fényes réz és vasnyelű kanál
sótartó és más eszköz ájon a konyha falán
de a szobába a lakó szobába
sokal töb kel mint a konyhára,
mert még nem is szóltam a szekrényekről,
az aranyos képekről és az ágyteritőkről,
tehát amit elmondtam az is elég jaj
de még hátra is maradt ez még nagyob baj
mondanám is nem is, igazán átalom,
mítűrés tagadás el nem titkolhatom,
de utoljára ara is kel gondolni
hogy a menyecskének bőcsőt is kel veni.

A versből is kitűnik, hogy abban a korban, 1915 táján, nem mindennapi elvárást fogalmazott meg a szerző Nagy M. István. Ez a vágyakozás külön lakást, legalább szoba-konyhást sugall az ifjú párnak és pénzt, amiből az eszközöket beszerezhetik. Még így is maradt ki néhány általam fontosnak tartott tárgy, eszköz, mint a lámpa, vagy mécses, mozsár, piszkafa, stb.

Természetesen tudjuk, hogy a közel lakó családtagok, szomszédok a ritkábban szükséges tárgyakat kölcsönkérték, kölcsön adták egymásnak. Ez a tréfás vers is bizonyítja az idegen országban raboskodó hadifoglyok állandó hazagondolását, hazavágyását a meleg otthonba.

Kapcsolódó cikk: