In memoriam Kiara
Szerző: Mayerné Borics Erzsébet Létrehozva: 2011. január 19.
Sokat tépelődtem, hogy kezdjek hozzá. Nem jutott eszembe egy értelmes mondat sem. Mintha megállt volna az idő, és vele együtt a gondolat is. Csak a hiánya miatti mély űrt éreztem a lelkemben.
Pedig tudtam, hogy ennyivel tartozom neki.
Kedves, öreg házőrzőnk, az életünk egy kis része, Kiara kutyánk eltávozott közülünk. 15 éves volt. Állatorvost hívtunk hozzá, mert egy hatalmas emlődaganat keserítette meg az életét, az utóbbi időben. A doktor szerint már nem is öreg, hanem matuzsálem korú volt szegénykém, ezért sajnos a műtét sem jelenthetett számára gyógyulást. Meg kellet hoznunk a visszavonhatatlan döntést, a további szenvedések elkerülése érdekében.
A Kiara nevet a lányom adta neki, valami mese vagy egyéb történet kapcsán. A gyerekeinkkel együtt nőtt fel, és itt élt velünk az utolsó pillanatáig. Külsőre szépnek sem mondható, de minden jó tulajdonság, amivel egy kutyát jellemezni lehet, meg volt benne. Gondos anya, kedves, szerény, hűséges, türelmes barát, és házőrző. Volt benne valami veleszületett intelligencia, amivel parancsszavak nélkül is tudott „helyzeteket kezelni”. Feltétlen engedelmes, és elég volt számára néhány szó ismerete, és értette, tudta mit kívánok tőle. Igaz a legtöbb időt velem töltötte. Ha hazajöttünk a munkából, az első dolgom volt, hogy kiengedjem a kennelből, mert én magam is a börtönének éreztem. Kényszerből kellett napközben bezárva tartani, mert sajnos nem tudtuk ezt másképp megoldani. Azt, hogy láncra kössük, el sem tudtam volna képzelni. Sajnálok minden kutyát, amelyiket így tartanak. Mindenkinek, még az állatnak is joga van valamiféle szabadsághoz. Akik állandóan megkötve tartják őket, nem is értem miért tartanak egyáltalán kutyát?
Sokszor előfordult, hogy mégis kiszökött. A kapu előtt feküdt, és a szokott időben várt haza bennünket.
Az a bizonyos veleszületett intelligencia…. Ha szeretett volna bejönni a konyhába hozzám, mert nyitva volt az ajtó, ugatott, így kért engedélyt kért rá. A mancsát a lábamra tette, ha éppen valami jutalomfalatra vágyott.
Sokszor elmentünk a falu határába sétálni, had fogjon új szagokat, szaladgáljon kedvére.. Szabadon volt, de ha jött valaki idegen, akkor lefeküdt és türelmesen megvárta, amíg a pórázt rátesszük. Nem volt hiszti, nem volt kiabálás. Amikor a kertben voltunk, mindig velünk volt Néha odajött egy kis simogatásra, megbökdöste a karomat, ne hogy elfeledkezzek az a napi kényeztetésről..
Születtek kiskutyák is néhányszor, akik nem csak neki, nekünk is sokszor szereztek vidám pillanatokat. Láttuk, ahogy tanította őket, ahogy játszott velük, és láttuk azt is, mennyire hiányoztak neki, amikor azok új gazdihoz kerültek. Egyik kölyke aztán vele maradt, így mindig volt egy társa, nem volt magányos, mikor nem volt otthon senki.
Számtalan emlék, történet emlékeztet rá.
Ott voltam vele, amikor megkapta az első altató injekciót, majd a másodikat is. Még érzem a tenyeremen a szőre puhaságát, a teste melegét, bánatos barna szemeit, ahogy rám nézett….
Egy kutyát is lehet nagyon szeretni! Mi, akik a családod voltunk, mindnyájan nagyon szeretünk, és nem feledünk Kiara!
Kapcsolódó cikk:
Facebook Twitter Google Digg Iwiw Delicious Technorati Startlap Reddit RSS
