Karácsonyi emlékképek
Szerző: Sulyok József Létrehozva: 2011. december 23.
Díszes karácsonyfáról csurran rám az emlék.
Gyermekkori adventek sorjáznak eszemben.
Lámpafénytől félhomályos, mesélős esték,
sok évtizedes sejtelmét bogozó csendben.
Repül gondolatom vissza az időben,
Porolja útjából a feledés homályát,
meg-meg áll, elmémben csalja csalfán,
a sokszínű emlékek átélt varázsát.
Gyermekként nem értettem a felbolydult világot,
a „nincs kisfiam, nem jut,” gyászos szegénységét,
a fenyő és fénytelen karácsony estéket,
apám ezer gond közötti, mégis reménységét.
A kis Jézus sem fenyő alatt született;
szabadkozott, szégyenlősen az anyám,
amikor máshol látva, szóvá tettem,
miért nincs nekünk egy, kicsi karácsonyfánk.
Ha végre felépül a saját otthonunk,
az alap elkészült, s a vályog ki van vetve,
lesz majd kétméteres, díszes fenyőfátok,
rajta csillagszóró, csengő. – Mondta, már nevetve.
A dohos albérletből sajátba költöztünk.
Szoba, konyha, veranda, csodás birodalom,
de csak két év múlva lett egy rozmaring bokor,
szerényen díszített fenyőfa utánzatom.
Az ünnepekre már egy malacot is vágtunk,
s lett mit enni bőven, nem úgy, mint azelőtt.
A jó hírre átjöttek saccoló szomszédok,
tippelni súlyát, zsírját, s látni, mennyit nőtt.
A perzselés alatt a kistűzre vigyáztunk.
Drága a gyufa, s a gyújtóban sincs tűzkő,
kaptok csemegét a malac füléből,
ha folyton ég a szalma! – Szólt a felkérő.
Jöttek segíteni testvérek, szomszédok.
A nők belet húroltak, sütöttek, főztek,
szalonnát, sonkát sózott dézsában a hentes,
míg zsír, hurka, kolbász fölött férfiak időztek.
Én vittem kóstolót az ismerősöknek.
Köszönték, s boldog karácsonyt kívántak végül.
A disznótor közben az asszonyok beszéltek,
az ünnep nem ünnep sütemények nélkül.
Másnap venyigével fűtött kemencében,
pirult a diós, mákos kalács, kenyér.
A szomszédok is hozták a megrakott tepsit,
van hely, - mondta anyám, - tietek is befér.
Felséges illat áradt kemencéből, lerből,
felhője bevonta az utcákat, kerteket.
Kedvencünk volt a kaparékból sütött tubi,
frissen-forrón lábról vett minden gyereket.
Az ünnepek alatt meghitt nyugalom áradt.
Rokonok jöttek, mentek, voltak látogatóban.
Az érintetlen, kerti, szűzi tisztaságban,
piciny madárnyom sejlett, a frissen hullott hóban.
Este, a kihalt utcán naményi zenészek,
és a varsányi betlehemesek jártak,
hamis kutyák, csahos kíséretében,
néhány perces, fizetős megváltást kínáltak…
Elmerengve ülök a díszes fenyőfa alatt.
A csendben sorjáznak az emléktöredékek,
hogy ötven-hatvan év opálos távlatából,
szívembe, lelkembe hullva, nekem megszépüljenek.
Mert csak én érzem anyám sütötte kalács ízét,
én látom kicsordult könnyét, szomorú szeméből,
én hallom csengő, szép hangját, ahogy énekelt:
„Feljebb, emeljetek feljebb a bűn gyászos éjiből!”
Kapcsolódó cikk:
Facebook Twitter Google Digg Iwiw Delicious Technorati Startlap Reddit RSS
