szépzöld
Webáruház kiszállítás szünetel szeptember 8 -ig. Köszönjük türelmüket!

Katonasors a II. világháborúban 3. rész

Sulyok József, 2009. febr. 16.


Előzménye: Katonasors a II. világháborúban 1. rész , 2.rész

 

Találkozás az oroszokkal

A kiéhezetett, legyengült, magukra hagyott magyar katonák nagyon el voltak keseredve. Állandóan azon törték a fejüket, hogyan lehetne ebből a reménytelen helyzetből megszabadulni. Ahogy vonultak vissza, a vele tartó bűdi Kiss Mihály azt javasolta, hogy kölcsönösen lőjék át puskával egymás kezét.
 

Tóth József erre azt mondta, hogy ez szándékos öncsonkítás lenne, és ahelyett hogy kórházba kerülnének, a németek lelőnék őket. Erre Kiss azt javasolta, hogy tegyenek tenyerükbe kenyeret, ami felfogja a lőport és a füstöt, így nem lehet rájönni, hogy saját maguknak okoztak sérülést. Ez korábban már másoknál bevált.

 

Tóth József nem ment bele az öncsonkításba, bízott abban, hogy más módon is meg lehet szabadulni ebből az áldatlan helyzetből. A hosszú gyaloglás után Sajószentpéteren borpincékben lettek elszállásolva, ahová a közelgő front elől a civil lakosság is lemenekült. Tóth József egy nagy, hosszú sötét pincébe került, ahol közel kétszázan civilek, katonák voltak összezsúfolódva. A borospincéből már nem mertek kimenni, így a németek sem tudták ellenőrizni, hogy a sok kisebb, nagyobb pincében ki a civil és ki a katona.

 

Odalent mindenki tudta, hogy napokon belül itt lesznek az oroszok. Tóth József, mint a legtöbb katonatársa még Miskolcon civil ruhát szerzett, s a katonai ruházat alá felvette várva azt a lehetőséget, amikor átöltözhet. Amúgy is hűvös idő volt, s jól jött a dupla öltözék.

A pince sötétjében szabadult meg katonai zubbonyától, nadrágjától, s a nála lévő pisztolyt is elásta a sarokba. Így vedlett át civillé, s várta sokadmagával, a bizonytalan jövőt.

 

A pince félhomályában, estefelé odabújt hozzá egy 18-20 év körüli nő, s arra kérte, hogyha jönnek az oroszok, mondják azt, hogy az ő felesége, nehogy elvigyék, mert azt hallotta másoktól, hogy ahova az oroszok bementek, onnan a nőket deportálták.

Tóth József tréfásan megjegyezte a sötétben:
- Semmi akadálya, de ha már így alakult adhatnál egy kis előleget. Úgy sem tudjuk mi lesz velünk, lehet, hogy élve ez lesz az utolsó éjszakánk – mondta.
A nőt nem kellett győzködni, ráállt a dologra és utána egész éjjel mellette feküdt.

 

Másnap reggel a piceajtóban állva látta, hogy a szemközti hegyoldalból fegyvert előre tartva rohamoznak az oroszok, de nem lőttek, mert a németek visszavonultak, feladták állásaikat. Amikor odaértek minden pincét átkutattak katonákat keresve. Amikor az ő pincéjükbe mentek ellenőrizni, ő a civilekkel már jött kifelé az ajtón. Mivel alacsony termetű volt, s koránál fiatalabbnak látszott, ezért nem volt gyanús, hogy katona lehetett.

 

Az oroszok mindenütt a „szoldát” keresték. A civilek nem értették, hogy mért keresnek itt szódát, míg rá nem jöttek, hogy oroszul ez katonát jelent. Sok magyar katona maradt ott, nem mentek tovább a németekkel, s mind átöltöztek civil ruhába.
Az orosz katonák az egyik pincéből egy nagy, derék német katonát kísértek fel, aki feltett kézzel adta meg magát. Amikor a pinceajtótól vagy öt méterre kiértek, az őt kísérő egyik orosz katona mindenki szeme láttára pisztollyal hátulról agyonlőtte. Tóth József a nagy kavarodásban visszasurrant abba pincébe, ahonnan a németet kihozták. Látta, hogy az egyik sarokban egy német katonai rádió adóvevő van, s a fejbelőtt katona volt a rádiós. Amikor a német alakulatok állásaikat sebtében otthagyták, elfelejthettek szólni a rádiósnak. Tóth József ekkor tapasztalta meg először, hogy az oroszok milyen kegyetlenül bánnak az elfogott német katonákkal.

 

Amikor a katonák végeztek a borospincék átkutatásával, az összetereltekből kiválasztották a férfiakat - jó részük átöltözött magyar katona volt - s a pincékből hordatták fel velük a tele boroshordókat. Majd velük guríttatták le az út szélén várakozó teherautókhoz, mivel azok a keskeny, meredek úton nem tudtak felmenni a pincékhez. Messze volt a kövesút, ezért hosszan kellett görgetni lefelé a hordókat.

Tóth József-et, egy ismeretlen emberrel osztották be a hordógurításhoz. Csak sejtette, hogy az is civilbe öltözött katona lehet. Ahogy gurították a hordót lefelé, az egy meredekebb szakaszon felgyorsult, visszatartani nem tudták, s az egy útszéli akácfának ütközött. A hordó széttört, a vörösbor kiömlött. Az orosz katona látva ügyetlenségüket, dühében agyon akarta lőni őket. Puskáját rájuk fogta, de egy másik nem engedte lőni. Megúszták, de visszaparancsolták őket újabb hordóért. Azt már sikerült sértetlenül a katonai teherautóhoz gurítani.

 

A hordó gurításból visszafele jövet összefutott a feleséggé fogadott lánnyal. Akkor látta, hogy igen szemrevaló menyecskével hozta össze a sors az előző éjszaka. A lány mosolyogva mondta neki, hogy már nem kell a segítség, mert az orosz tiszt adott neki igazolást, így őt nem viszik el. Igaz, neki is lerótta természetben a szabadsága árát.

 

Útban a hadifogság felé

Amikor végeztek, s az oroszok egy része elvonult, mások nem figyeltek rájuk, hiszen civilben voltak, vagy 10-15-en eldöntötték, hogy gyalog hazaindulnak. Személy szerint nem ismerte őket, de mind Szabolcsiak vagy környékbeliek voltak. A front túlhaladt rajtuk, így bíztak benne, hogy karácsonyra hazaérnek. Irataik nem voltak, megsemmisítették „dögcédulájukat” is eldobálták. Amikor gyalogoltak visszafelé az út szélén, egy szovjet teherautó áll meg mellettük. A sofőr kérdezte, hogy merre mennek, s ők mutogatták, hogy hazafelé. Az jelezte, hogy szálljanak fel a platóra, elviszi őket. Megörültek, hogy nem kell sokat gyalogolni, mert még Sajószentpéter alatt voltak.
Bár ne tették volna, mert Miskolcra, a Búza térre vitték őket, s odaterelték a már ott várakozó katonák, civilek közzé igazoltatás végett. Tagadták, hogy ők civilbe öltözött katonák volnának. Ezek után újra autóra ültették a gyanúsakat és a Pokolcsárda pincéjében tartották fogva őket.

 

Naponta kellett menni vallatásra. A tolmács, a kihallgató tiszt kérésére arról győzködte őket, ha bevallják, hogy katonák, akkor kapnak igazoló „bumácskát” és szabadon hazamehetnek. Nem bántották őket vallatáskor, de egy hét után csak kivallották, hogy átöltözött katonák.
Újabb nagy hibát követtek el az orosz teherautóra való felszállás után. Nem szabaduló levelet kaptak, hanem egy miskolci iskolában kialakított gyűjtőtáborba vitték őket. Ott már 2-3 ezren lehettek összezsúfolva. A csoportot a nagy hidegben, fegyveres őrök között gyalog indították Debrecen felé. Csak Emődig jutottak, onnan valamilyen okból, az őrök sem tudták, visszafordították őket. Másnap indultak újra ugyanazon az útvonalon. Poroszlón az iskolában szállásolták el őket, karácsony estéje volt. Néhány vödör, félig főtt, éppen hogy csak leforrázott paszuly volt a vacsora. Nagyon éhesek voltak, de jó része ennek is megmaradt. Szomorúan konstatálták, hogy még nem volt ilyen kilátástalan karácsonyi szentestéjük.

 

Az iskolai folyosó végében száraz, szemes borsó volt betárolva. Reggel, indulás előtt az oroszok számolták a foglyokat. Nehezen ment nekik a számolás, sokszor megismételték, míg a végén kiderült, hogy egy fő hiányzik. El nem szökhetett, mert szigorú volt az őrzés. Keresték, hova tűnhetett. Az egyik katona visszament az iskolába, de nem talált senkit és ekkor látta meg a sarokba összegyűjtött szemes borsót. A dobtáras géppisztolyát hátravetve kezdte piszkálni a borsócsomót, amikor a fegyver megcsúszott a hátán, elsült és a katona saját karját lőtte szét.
A lövés hangjára egy cigányfiú ugrott ki a borsó alól. Az oroszok nagyon dühösek lettek, kiterelték a szerencsétlen fiút az udvarra, s egy pisztolyt a parancsnok a fejéhez szorított, hogy lelövi. Példát akart statuálni, hogy lássák a többiek, mi vár rájuk, ha szökni mernek.
A kis cigány sírt, rimánkodott az éltéért. Sikerrel, mert végül is megkegyelmeztek neki, de kegyetlenül megverték és a menetoszlopban is Poroszlótól Debrecenig ütötték. Debrecenben a Pavilonba terelték őket. Ott a cigányfiút még egyszer kiállították, a csapat elé, hogy lelövik. Ő pánikba esve jajveszékelt, végül ismét megkegyelmeztek neki.

 

Debrecenben gőzerővel szervezték az új önkéntes demokratikus hadsereget, amelyet elsősorban a szétbombázott vasúti közlekedés helyreállítására, őrzésére alakították. Tóth József erről későn szerzet tudomást, már úton Oroszország felé a marhavagonban mesélte egy fiú, hogy ő nem vállalkozott az önkéntes hadseregbe.
Debrecenből néhány hét után bevagonírozva útba indították őket, nem tudták hová megy a foglyokkal megrakott szerelvény. A fűtetlen marhavagonban egy hónapig voltak összezárva, csak ülve, egymásnak dőlve tudtak aludni, akkora volt a zsúfoltság. Naponta egyszer kaptak enni és inni. A vagon sarkában egy deszkadarab fel volt feszítve, ott végezhették el dolgukat. Romániában, Foksányban állt meg a szerelvény. Ott kirakodtak és egy égre nyíló lóistállóba terelték be őket, 70-80 fő között lehettek egy helyen összezárva. Két vödör puliszkát, főtt darát kaptak minden nap enni. Olyan kemény volt a puliszka, hogy egy darab dróttal vágták szét, hogy mindenkinek egyformán jusson.

 

Az istállót nem hagyhatták el nappal sem, csak a reggeli sorakozó idejére mehettek ki. Egy sarokba tett, félbevágott lemezhordóba végezték a dolgukat. A földes, poros padlózatot a fertőzésveszély miatt por alakú klórmésszel szórták fel, amitől ha azt felverték a sorakozó miatt, szinte fuldokoltak, többen rosszul lettek. Ezért igyekeztek óvatosan mozogni, hogy ne vívják ki a „por haragját”.

 

Két hét után újra marhavagonba zárva útnak indították őket. Nem tudták hová mennek, mi lesz velük, ezért néhányan elkeseredésükben felszedték a vagon alját, s amikor egy állomáson megállt a vonat, kibújtak, szökni próbáltak. De egy sem jutott messzire, mert a vagon tetején őrködő fegyveres katonák lelőtték őket. Ez is újabb jel és figyelmeztetés volt a többieknek, hogy innen megszökni nem lehet, megkísérelni sem ajánlatos. 
Folytatása: Katonasors a II. világháborúban 4. rész

 

Kapcsolódó cikk:

Dicséret 4.

 

Kapcsolódó rovatok:

Hobbi

Gyermekversek

Egy kis líra

Novellás kötet




Hozzászólások

Eddig még nem érkezett hozzászólás, legyen Ön az első!


Friss hozzászólások

2019.december 02., hétfő / 15:33

Ajándékba kaptam ezt a szobanövényt és szeretném tudni a nevét

2019.november 03., vasárnap / 14:41

Gyümölcsös az erkélyen

2019.október 21., hétfő / 21:21

Majomkenyérfa betegsége

2019.október 21., hétfő / 11:33

Majomkenyérfa betegsége

2019.október 21., hétfő / 07:22

Majomkenyérfa betegsége

2019.október 19., szombat / 15:01

Majomkenyérfa betegsége

2019.október 18., péntek / 17:02

Majomkenyérfa betegsége

2019.október 18., péntek / 16:28

Majomkenyérfa betegsége

2019.október 02., szerda / 11:10

Krémalma: húsa a körtéé, íze az ananászé


Világszép

Kertbarát magazin

Gmedia