szépzöld
Webáruház kiszállítás szünetel szeptember 8 -ig. Köszönjük türelmüket!

Katonasors a II. világháborúban 6. rész

Sulyok József, 2009. febr. 26.


Előzmény: Katonasors a II. világháborúban 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész

 

Reménytelenségben

A fogságban, szabadidejükben semmilyen maradandó dolgot, emléket nem készítettek.
 

Nem fontak, festettek üveget, nem faragtak fát, nem véstek fémet, mint általában a fronton két harc között mesterkedők. Nem készültek arra, hogy valamilyen tárgyi emléket hozzanak haza a hadifogságból, mert nem voltak meggyőződve arról, hogy élve kijuthatnak a lágerből. Csak a mának éltek és a mindennapi túlélés hajtotta őket és a leleményesség.

 

A fogságban nem volt névre szólóan, sem méretre, (csak szemre) kiosztva az alsó, felső ruházat. Ezért a hadifoglyok közül egyesek azzal is tudtak „bótolni”. Minden évben, ahogy tavaszodott, a vattából készült meleg pufajka kabátot, nadrágot az ügyesebbje titokban eladta a láger közelében lakóknak, amikor kinti munkán voltak. Nem kérte egyenként számon darabra a lágerparancsnokság, mert a leadás úgy történt, hogy a tábor közepére kellett összehordani a leszedett ruhaneműt, így nem tűnt fel, ha a nagy halomból néhány darab hiányzik. Tóth József négy év alatt egyszer sem adott le pufajkát.

 

Amikor két év után, nagyot csappant a halálozások miatt a láger létszáma, az élve maradtakat - de úgy is lehet mondani, hogy a magyarokat - áttették a város másik végében lévő táborba.



Először azt hitték, hogy a civil magyarokhoz viszik őket, de kiderült, hogy új szálláshelyük távolabb esett a civilek lágerétől. Viszont a két tárna bejárata közel esett egymáshoz, az egyikben a hadifoglyok, másikban a civil magyar internáltak dolgoztak éveken át.

 

Biztonságos volt a bánya, de mégis előfordult, hogy a tárnákban gázveszélyt jeleztek, s így ha a 16-os vájatban volt veszély, akkor az ott dolgozó hadifoglyokat átvezényelték abba a 17-es tárnába, ahol a magyar civil foglyok dolgoztak. Ilyenkor találkoztak és beszélgettek egymással, ki hová való, hol fogták el, miért hozták ide, stb.

 

Amikor váratlanul átköltöztették Tóth Józseféket a másik lágerbe és a gázveszély miatt mentek a 17-es tárnába dolgozni, akkor tudták meg, hogy a civilek jelentős részét 1946 végén hazaengedték Magyarországra. Amikor meghallották a hírt, vegyes érzések keringtek bennük. Egyrészt örültek annak, hogy azok legalább hazajutottak, de el is voltak keseredve attól a tudattól, hogy ők innen sohasem szabadulnak meg. Napokig teljes letargiába kerültek, ráadásul az új lakhelyüktől, még ha valamivel kényelmesebb is volt, mint a régi a bányáig nagyon sokat kellett gyalogolniuk.

 

Egyes orosz őröknek nem is volt kedvük gyalogolni, ezért kerékpárral közlekedtek mellettük. De mert a bicikli kerekén nem volt sem belső, sem külső gumi - nem is lehetett beszerezni, a háborús viszonyok között - ezért vastag kábelt kötöztek a kerékráfra. Rázott, döcögött, a nedves földön elsüllyedt, s talán egyszerűbb lett volna tolni, mint hajtani, de akkor is mutatták, hogy nekik német gyártmányú, hadizsákmányból származó biciklijük van. Egy előnye volt a sok hátrány mellett, hogy sohasem kapott defektet a járgány.

 

A régi lágert végleg felszámolták, oda már nem vittek új foglyokat. Amikor 1948 nyarán valamiért mellette terelték el a magyar hadifoglyokat, látták, hogy a láger közelében lévő tömegsír mellett sírhantok domborulnak, s föléjük fejfák vannak felállítva. Ők meg voltak győződve arról és egymás között megbeszélték, hogy ez csak egy fogás, kirakat lehet a Nemzetközi Vöröskeresztnek, mert a hantok alatt nem lehetett halott.

 

A sírok közelében lévő 6-7 m-es mély gödörbe lettek elföldelve az elhunytak úgy, ahogy 3-4 évvel korábban bedobálták őket. Annak felszámolása óriási munka lett volna és egyenkénti temetéssel az egész környék csak sírhantokból állt volna. A magyar hadifoglyoknak egymás között az volt a véleménye, hogy hasonló módon járhattak el a többi láger környékén ásott tömegsírok esetében is.

 

Mivel a hadifogság első hónapjaiban szinte menetrendszerű volt az elhunytak kiszállítása. Télen szánkóval, tavasztól őszig fából összetákolt teherautóval vitték ki a több ezer elhunytat. Az ő lágerükből a teherautó kifelé egymásra pakolt meztelen hullákat, befelé követ, téglát hordott. Ez a kocsi mindig a láger területén parkolt, egy derék, orosz nő volt a gépkocsi vezetője. Egy alkalommal kőszállítás közben nagyon összetörte a kocsit, ezért rettenetesen megijedt, hogy őt is küldik Szibériába. De szerencsésen megúszta a büntetést, mert a hozzáértő magyar rabok helyreállították az autóját. Szerelés közben, fekete humorral jegyezték meg, hogy azért csinálják meg, hogy legyen gyászkocsi, ami kiszállítja majd egyszer őket is a tömegsírba.

 

Tóth Józsefék egyik alkalommal majdnem úgy jártak, hogy elpusztulnak, de mégsem lesz szükségük a gyászkocsira. Ugyanis a bányában az egyszerre 50 csillét vontató villamos-mozdony véletlenül kiugrott a sínről és 7-8 támfát kiütött a helyéről és a járat beszakadt. A vájatban három nap és három éjjel, közel húszan bent rekedtek. Nem ittak, nem ettek, világítás nem volt és az oxigén is fogyott. Úgy érezték végük van, nincs remény a menekülésre, de harmadik nap éjjelén egy nyitott résen át kiszabadították őket. Hiába voltak éhesek, apránként fokozatosan kaptak enni, s innivalót, nehogy az egyszerre elfogyasztott ételtől legyenek rosszul.

 

Míg az előző lágertől 5-600 méterre, az új szálláshelyüktől vagy 10 km-re volt a bánya. Ezt minden nap meg kellett tenniük, s bizony, amire odaértek mindig elfáradtak. A leereszkedésre várva egyik alkalommal nem a földre ültek, hanem a vascsőből készült korlátra. Az ott lévő orosz őrök ezt észrevették, s azzal szórakoztak, hogy a hosszú cső végén hegesztő trafóból áramot vezettek a vasba, s nevettek, hogy az áram csípte hadifoglyok ugrálnak, vakaróznak. Az ilyen durva tréfától függetlenül az oroszok viszonylag jól bántak a magyarokkal, de a németeket nem szerették, nem kímélték. Különösen az egyik orosz őr gyűlölte őket, mert amikor ő volt a németek hadifoglya, nagyon kegyetlenül bántak velük. Ezt hangoztatva, ami a keze ügyébe került, azzal ütötte-verte őket. Nem volt egyedül, aki nem állhatta a németeket. Egy másik alkalommal lent a bányában a munkavezető kérdezte, hogy ki milyen nemzetiségű. A magyarokat nem bántotta, de amikor az egyik munkás szinte dicsekedve mondta, hogy ő német: - Nyemcsi! – kiáltott fel és az 5 kg-os akkumulátoros lámpával úgy fejbe vágta, hogy a mellette álló másik négy személyt is felborította. Azonnal vinni kellett a gyengélkedőre, mert betört a feje és el is ájult. A munkavezetőt tettéért senki sem vonta felelősségre.

 

A foglyok eleinte reménykedtek, de később már megszokták, hogy minden hónapban más-más orosz civil ment hozzájuk, akik állandóan azzal hitegették őket, hogy nemsokára hazamehetnek, de négy évig nem lett belőle semmi. Ilyenkor a vöröskereszt útján küldhettek haza levelezőlapot, s erre kaphattak választ is otthonról.

 

Hazatérés

 

Tóth József is írt értesítést szüleinek, hogy él és valahol Oroszországban hadifogolyként. Bűdszentmihályon ekkor tudta meg a család, hogy a halottnak hitt fiúk mégis él. Ugyanis a fogságba esésekkor eldobott „dögcéduláját” valaki megtalálta, s áttételesen eljuttatta a szüleihez, akik ebből a hírből arra következtettek, hogy fiúk a Miskolc környéki harcokban elesett.

 

A hadifogolytábor felszámolását alig akarták elhinni. Néhány hadifogoly, főleg aki tudott oroszul és korábban állandó kilépője volt a város területére dolgozni, ottmaradt, nem jött haza. Aki bizonyítottan csendőr, vagy SS katona volt az nem jöhetett haza, hogy mi lett velük senki sem tudta. Amikor ismét marhavagonba ültették őket, igaz nem olyan zsúfoltan, mint kifelé és szalmazsákokat is kaptak, akkor sem akarták elhinni, hogy kiszabadultak, mert fegyveres őrök kísérték őket végig.

 

A hadifogoly ruhát leszedték róluk és új, szovjet mintájú katonaruhát kaptak és kicsi reményt, hogy talán mégis hazafelé tartanak, mert nyugat felé vitte őket a vonat. Örültek, hogy minden méterrel mégiscsak közelebb kerültek hazájukhoz. Ha néha egy-egy állomáson megállt a vonat, parancsba adták, hogy le lehet szállni, de ha a vonat ez alatt elindul, s az illető meg lemarad, akkor visszaviszik a lágerbe. Ettől nagyon féltek, s ha egy mód volt, inkább nem szálltak le. A hosszú úton egyszer elfogyott a vagonban a víz, s a kiosztott új vödrökkel gyorsan sorba álltak friss vízért az egyik nagyobb állomáson. Alighogy leszálltak a mozdonyvezető hosszan dudált, hogy indulnak. Mindenki eldobta a kezében lévő vödröt, s a síneken keresztül bukdácsolva rohantak a szerelvényhez, hogy le ne maradjanak.

 

Az állomáson várakozó civilek szedték össze az új vödröket és integetve köszönték meg a „viccelődő” masinisztának az ajándékot, aki jót derült az eseten. A szerelvény még hosszú ideig állt az állomáson, de már újra nem mertek leszállni friss vízért, senki sem volt szomjas. Úgy gondolták kibírják, míg hazaérnek, ha már négy hosszú évet átvészelték. Igaz feleannyian, mint ahányan útnak indultak az ismeretlenbe.

 

1948. december 1-re értek Nyíregyházára a szerelvénnyel. Ott még egyszer megvizsgálták, igazoltatták őket, hol voltak katonák, nem voltak-e csendőrök, SS alakulat tagjai. Írásos leszerelő, igazoló dokumentumot kaptak, amivel mindenkinek az állandó lakóhelye szerinti rendőrségen kellett jelentkeznie. Tóth József hazaérkezésekkor nagy volt az öröm, összecsődültek a barátok, rokonok, ismerősök, hogy lássák a sokat megélt, megférfiasodott fiút. Mindent újra kellett kezdenie. Otthoni ruháit testvéröccse az évek alatt elhordta, ez természetes is volt, hiszen a család sokáig úgy tudta, hogy a Jóska fiú elesett, hősi halált halt, valahol a Miskolc környéki hegyekben. A háború után itthon is szegény világ várta, ezért egy évig, amíg keresetéből új ruhára nem tellett, a lágerből hozott katonaruhában járt dolgozni. Minden reggel, amikor felöltözött a hadifogság, az ottmaradt és megmenekült társak, a reménytelen szenvedés jutott eszébe.

 

Tóth József 88 évesen, ma is sokat gondol vissza fiatalsága elveszett legszebb éveire, a háború, a hadifogság embert próbáló szörnyűségeire. Az emlékek az idő távlatában is makacsak, de egyet ma sem ért, mégpedig azt, hogyan volt akkora szerencséje, hogy nem maradt ott, mint több ezer ifjú társa a harctéren, vagy a lágerek környéki valamelyik tömegsírban.

 

Hiszen nem egyszer ő is ott „táncolt” a pokol tornácán. A sokak közül csak egyike volt a kegyetlen II. világháború áldozatainak. Élete vége felé, mint túlélő szereplő, kötelességének érezte elmesélni, tollba mondani mindenki okulására az emberi gyarlóságokkal, hőstettekkel, áldozatvállalásokkal, gyávaságokkal, túlélési trükkökkel, egyszóval emberi jó és rossz tulajdonságokkal teletűzdelt emlékeit.

 

Kapcsolódó cikk:
A ló szeretete

 

Kapcsolódó rovatok:

Hobbi
Novellás kötet
Egy kis líra
Gyermeksarok

 




Hozzászólások (6)

Sulyok József
2009. júl. 03. (3 761 napja)

Kedves Patakiné Pásztor Ibolya!

Köszönöm elismerő szavait, és hogy vette a fáradságot, véleményt alkotott egy nem mindenapi ember, nem mindenapi történetéről. Amióta kedves nagybátyja, Jóska bácsi  katona és hadifogoly társai történetét megírtam, azóta több korabeli ember jelezte, hogy szívesen elmondaná a vele történt eseményeket. A napokban kezembe került - szinte véletlenül - két rövidebb történetről szóló írás, amely hitelesíti Jóska bácsi és társai által átélt szörnyűségeket. Kérem és javaslom ajánlja másoknak is olvasásra az általam megírt verseket, történeteket is. Elnézést kérek a késői reagálásért, de több napig nem tartózkodtam idehaza.

Tisztelettel: Sulyok József

 

Patakiné Pásztor Ibolya
2009. jún. 30. (3 764 napja)
Gratulálok Sulyok Józsefnek ennek a megrázó történetnek a megírásához.
Tóth Jóska bácsinak,aki anyai nagybátyám,ez úton is jó egészséget kívánok.
Aki ismeri,elámul friss,fiatalos mozgásán,vidám természetén.
Biztos vagyok abban,hogy mindazon a szörnyűségen,amin a háborúban keresztülment a humora segítette át.Még a mai ésszel felfoghatatlan szörnyűségek közepette is a dolgoknak a humoros oldala felől közelít a témához.Lehet,hogy ez a hosszú élet titka?

  
Sulyok József
2009. márc. 27. (3 859 napja)

Tisztelt Bódi Istvánné!

Amikor először hallottam Tóth József 88 éves tiszavasvári lakos megrázó katona és hadifogoly történetét, azonnal eldöntöttem, hogy az utókor számára azt írássommal megörökítem. Legyen történelmi tanulság mindenkinek az embertelen szenvedések bugyrainak megnyítása, mindenféle utólagos belemagyarázás, értelmezés mellőzésével.

Köszönöm, hogy elolvasta és észerevételezte írásomat, kérem ajánlja figyelmébe másoknak is.

Üdvözlettel: Sulyok József

Bódi Istvánné
2009. márc. 26. (3 860 napja)
A szívem igen összeszorult az olvasás közbe.Az én Édesapám is 1948 ban jött haza a fogságból én annak örömére születtem 1949 -ben.Nagyon sajnálom azokat az embereket,mert tudom egészséges emberek nem lehettek.Sajnos apukánk is már harminc éve elment közülünk . Üdvözlettel:Bódi Istvánné
Sulyok József
2009. márc. 10. (3 876 napja)

Köszönöm az elismerést, az emlékező Tóth József nevében is. Időközben újabb információkat kaptam, dokumentumokat találtam, ezért várhatóan 7-8. fejezet is lesz rövidesen.

Üdvözlettel: Sulyok József

Nagy Ferenc
2009. márc. 09. (3 877 napja)
Kitűnő irás, megrázó történet! Szivből gratulálok!


Friss hozzászólások

2019.október 19., szombat / 15:01

Majomkenyérfa betegsége

2019.október 18., péntek / 17:02

Majomkenyérfa betegsége

2019.október 18., péntek / 16:28

Majomkenyérfa betegsége

2019.október 02., szerda / 11:10

Krémalma: húsa a körtéé, íze az ananászé

2019.szeptember 23., hétfő / 09:18

Gömjuhar törzsén betegség

2019.szeptember 23., hétfő / 00:06

Rododendronom levelei sodródnak.

2019.szeptember 15., vasárnap / 15:21

Rododendronom levelei sodródnak.


Világszép

Kertbarát magazin

Gmedia