Kor, család, helytörténet 4. rész
Szerző: Sulyok József Létrehozva: 2009. december 15.
Előzménye: Kor, család, helytörténet 1. rész, 2. rész, 3. rész
2001. január 1-én vette a nem mindennapi bátorságot Görög Kálmánné, sz. Balázsi Ilona, anyai nagynéném, hogy hangszalagra mondja élete, családja, felnevelő környezete történetét.
A ma 82 éves Ilonka néném hozzájárult, hogy írásban is rögzítsem az általa átélt, megismert eseményeket, emlékeket.
Iskolai emlékek
A Kis tanyáról írattak be engem, 1932. június 1 én a tiszaszalkai elemi, népi iskolába. Naponta két kilométert oda, két kilométert vissza kellett gyalogolnunk esőben, sárban, hóban, ami igen nagy volt. De boldogan tettem meg az utat, mert nagyon szerettem iskolába járni.
Különös élmény volt az esténkénti hazamenetel. Volt közöttünk egy leleményes fiú, Bancsi Andrásnak hívták, aki a késő őszi és téli napokon, amikor már sötétben jártunk haza, egy sütőtöknek kivájta a belsejét, emberi arcot formált neki és beletett egy égő gyertyát. Ez a világító test hasonlított a kísértetre ezzel ijesztgetett bennünket. Nem beszélve arról, hogy az utunk a jelenleg is működő temető mellett vitt el. Itt mindig borzasztóan megijedtünk és futva tettük meg az utat hazáig.
Délelőtt, délután volt tanítás. A délutáni tanítás a mai napközihez hasonlított. Egy tantermünk volt, amiben télen szenes kályhában fűtöttünk. Ott láttam életemben először szenet. Nagyon megcsodáltam a fekete, fénylő darabokat. Amikor nem volt szén, akkor minden tanulónak naponta 2 db tűzifát kellett vinni. Ezt a tanító minden reggel leellenőrizte. Ez a tanterem egy helyiségből állt, de magába foglalta az egész világot.
A falon lévő térképek segítségével bejártuk az egész Földet. Amit illő tudni bolygónkról, azt mind abban a tanteremben tanultam meg. Például a tanítónk Pócs Sándor, aki egyben az iskola igazgatója is volt, háttal állíttatott bennünket a térképhez, pálca segítségével pontosan meg kellett mutatni a földrészek elhelyezkedését az azokon lévő nagyobb folyókat, hegyvonulatokat, városokat és mondani kellett elnevezésüket.
Pócs Sándor nagyon szigorú, következetes ember volt és főleg igazságos. Az ő idejében nem volt ritka dolog, a nádpálcával való fegyelmezés. Tenyerest, fenekest és körmöst adott. A körmösnél össze kellett fogni az öt ujjunkat és arra vert rá nádpálcával. A szigorúsága mellett, nagy hazafi is volt. Sok –sok dalt tanultunk tőle.
Az órán csak azok a fiúk kaptak verést, akik megérdemelték. A lányokat ritkán verték meg, engem soha sem. A többi tanítómat is nagyon szerettem, ők tanították meg a tananyagon túl a szülői, a felebaráti és a hazaszeretetet. Mai napig is szívesen emlékszem rájuk. Ebben az iskolában végeztem el a 8 osztály, kitűnő eredménnyel.
Ekkor már 1940-et írtunk. Mivel a szüleim anyagilag nem voltak abban a helyzetben, hogy engem tovább taníttassanak, nagyon szomorú voltam és nagyon elkeseredett. De a jó szerencse mellém szegődött, mert igazgatómat Pócs Sándort kinevezték tankerületi felügyelőnek Beregszászba. Itt meg kell említenem, hogy az első bécsi döntés értelmében 1939-ben Kárpátaljának a magyarlakta területét visszacsatolták Magyarországhoz. Így került vissza Beregszász is a régi Bereg vármegye székhelye.
A volt iskolaigazgatónk lehetőséget kapott arra, hogy Tiszaszalkán, egy magánúton működő polgári iskolát hozzon létre. Ebbe az iskolába jártam Erzsike húgommal együtt 4 évig. Minden év végén, Mátészalkán tettük le az év végi vizsgákat. A vizsgaeredményeim nem voltak kitűnőek, mert akkor már nemcsak iskolába kellett járnom, hanem a földeken dolgozni is.
Ekkor már édesapám földbérlő volt. Nem egy esetben kivittem a földre a tankönyvemet, s míg testvéreim délidőben pihentek, én félrevonultam és tanultam az aznapi leckét. Nagy elhatározás volt bennem, hogy abból a környezetből, amiben addig éltem, kitörök és tudásom után könnyebben fogok élni. Ami később sikerült is. Amikor befejeztem a polgári iskolát 1944-ben, már rég dúlt a II. világháború.
Ekkor a Kis tanyán egy különálló házban laktunk, az úgynevezett Bagolyvárban. Ez a ház is olyan volt, mint amit már korábban krónikám elején ismertettem. Négy szoba, közös konyhával (pitvarral), de itt már egyedül laktunk. Ez a ház egy dombon, a patak partján volt. A patakban sok hal, csík, nadály és vízi szárnyas élt. Ott láttam életemben először és utoljára vidrát.
A sulyom egy veszélyez vízinövény, termése egy tüskés gumó, ami ha belement a lábunkba, igen fájdalmas volt. Ha bementünk a vízbe fürödni, vagy éppen kacsát kihajtani, akkor 1-2 nadály mindig rátapadt a lábunkra. Kiszaladtunk a vízből, sóval megszórtuk és levált.
Itt fordult az elő, hogy 1940 telén igen sok hó esett. Emlékszem, hogy a földeken végig hatalmas hófúvások voltak. A tehénistállónk lent volt a patak partján, földbe vájva. Tavasszal a hirtelen olvadás következtében elöntötte az istállót a víz. A jószágok hasig álltak a vízben. Ezért be kellett hozni a házba és az egyik üresen álló helyiségbe bekötni.
Így amíg meg nem csinálta édesapám az ólat, közös pitvaron jártunk ki a tehenekkel. A szükség erre vitt bennünket, de ehhez azt hiszem nem is lehet mit hozzáfűzni, hogy milyen keserves szegény világ volt ez. Folytatása következik
Kapcsolódó cikk:
Fafaragók, faműves mesterek
Kapcsolódó rovatok:
Hobbi
Novellás kötet
Könyvek
Fórum
Kapcsolódó könyv:
Elfeledett magyar mesterségek, népélet
Facebook Twitter Google Digg Iwiw Delicious Technorati Startlap Reddit RSS
