Meló-dráma, 15. fejezet
Szerző: Bekecsi Szabó László Létrehozva: 2008. május 06.
Felcsillant valami kis remény az alagút végén. Igaz, hogy ez inkább még a hozzám közelebb eső vége, de ez a kis fény is bíztató. Megszámoltam: eddig hetvenegy jelentkezést adtam be melóra, de csak négy helyről kaptam meghívót „állásinterjúra”. Ma már így hívják, ha a munkára jelentkezőt behívják, hogy informálódjanak róla: ki fia- borja. Nagyon megörültem ennek a meghívásnak még akkor is, ha a hívó fél egy fejvadász cég képviselője. Nagy reményekkel és kellő hittel készültem én erre az állásinterjúra. Még nyakkendőt is kötöttem. Ahogy láttam a menőktől, én is vállfára akasztottam egy fehér inget, egy pulóvert, egy vasalt ünnepi nadrágot. Felakasztottam a kocsiban, és nekivágtam az útnak- Trabanttal. Térkép után kerestem az ötödik kerületben a megadott utcát, a megadott számot.
Itt Pesten még az én szerencsétlen kis kocsimnak sincs hely. Minden utca, min-den járda, minden park foglalt. Honnan van itt ez a sok kocsi, meg ez a ménkű sok ember? Négy kört leírok a Trabanttal, a címben megadott háztömb körül, és egyszercsak valaki megszán, elhagyja biztonságos parkolóhelyét kocsijával, és szabadon hagyja a járdát résnyire, így azonnal a helyére tódulok, és mind a négy kerékkel felállok a járdára.
Sietnem kell, még tíz perc a találkozó időpontjáig. Átcserélném az inget, de a használt úgy rám izzadt, hogy idegesen kapkodom magamról, aminek az a vége, hogy még nehezebben szabadulok meg tőle. Olyan mérges lettem, hogy az egé-szet letéptem sietősen, csakúgy pattogtak a gombok a járdán. Mert persze ebben a nyomorék kis kocsiban még átöltözni sem lehet. Ősz volt, tehát a délután ötre összehozandó állásinterjú már félig - meddig sötétben kezdődik itt a ruhacserével. Veszem a szép, friss vasalt hófehér inget, és megdöbbenve látom: az ing gombja mind a baloldalon sorjáznak, és nem passzol a nyaka sem, akkor döbbe-nek rá: a feleségem fehér ingét hoztam el. Nincs mese: vissza kell vennem azt, amelyiket félig - meddig már széttéptem, de nem érdekes. Nyakamnál a szelíd szürke csíkos nyakkendő majd összefogja, lejjebb pedig majd a nadrágszíj szorítja.
Így döntök, és már nincs is idő a nadrágcserére. Szakad rólam a víz, mire elké-szülök. Még megfésülöm a hajam, és vagy háromszáz méterrel odább megnyo-mom a kapucsengőt. Innen már megy minden gyorsan, rutinosan, szakszerűen, görcs nélkül. Nem csoda a fejvadász cég képviselője veszi át sorsom alakítását. Fiatal, csinos úriember, választékos kiegyensúlyozott beszéd, fénylik ragyog, mint a pohár.
Jó benyomást kelt, tulajdonképpen arra eszmélek: nekem kellett volna ilyen benyomást kelteni őrá. De hát neki kellett lótni-, futni egész életében, nem őt érték évtizedes megaláztatások, biztosra veszem, hogy ennek a jól szituált interjúkészítőnek nem voltak még tőlem is idegesebb, gyomorbajos főnökei… Még mie-lőtt kialakulna valami tudat alatti (vagy tudatos) ellenszenv emiatt vállamra teszi kezét, és beljebb invitál: „- Erre jöjjön László!” Jó hatással van rám ez a mondat. Megnyugszom, lassan, udvariasan lépkedek, nem kopogok, nem lépek le a szőnyegről, és már egy tágas, modern irodában találom magam. Kortárs festők művei a falakon, alig észrevehető zümmögéssel néhány számítógép és egyik mö-gül,- mintha csak engem várt volna, feláll egy szép sudár nő Kleopátra haj, Sophia Loren szájszél, egyszerű rövidújjú kék bársony ruha… Kezét nyújtja, bemutatkozunk. Azt hiszem, ez is az állásinterjú része volt, mert háttérbe szo-rult, s csak egy negyedóra múlva jött vissza, hogy megkérdezze: kávét, kapuccsinót vagy teát, esetleg üdítőt kérek- e?
A nyugodt ipse kérdéseivel már nyakig a szakmáról beszélünk, és néha- néha én is kérdezek valamit. Többek között az érdekelt, hogy egy cég miért bízza egy másik cégre, hogy embereit kiválogassák. Így tudtam meg, hogy a nagy multinacionális cégek profikra bízzák ezt a munkát, és azt is itt tudtam meg, hogy melyik is ez a cég, ahová jelentkezem munkára.
És azt is itt tudtam meg, hogy azért hirdették meg a területi képviselői státuszt, mert az itt dolgozó szakember megbetegedett. – Sajnos rákos lett az illető, nemrég meg is műtötték, de nem sok bizalma van a cégnek, hogy felépül, és újra munkába áll az a szakember. – mondta az interjúkészítő. Általában a szakma képviselői egymást figyelik, számon tartják, s a cégek közötti fluktuáció miatt személyesen ismerjük egymást, hiszen ráadásul- úgy félévenként találkozunk, és különböző előadássorozatokban, szakember találkozókon, vegyszerbemutató-kon. Nem volt nehéz ráismerni az én Sanyi barátomra sem, hisz’ tudtam Róla, őt műtötték tüdőrákkal, tehát az ő státuszát árulták, miközben még kétségei gyötörték felépülését illetően. Így állunk hát! Nagyon megdöbbentem, nem is tudom, hogy én kértem- e kávét is, üdítőt is egyszerre, de minden volt előttem, mindent fogyasztottam, azt remélve, hogy ezzel is hamarabb szabadulok innen. Magamban kezdett eluralkodni rajtam az a felismerés, hogy „ezek” már többet tudnak, mint én: Sanyi meg fog halni! És én már itt tolakszom egy agonizáló ember helyére. Süllyedhet- e mélyebbre ennél az ember. Nem tudom, hogy vánszorogtam ki az ajtón, nem tudom, hogy találtam meg a kocsit, és nem tudom, hogyan talál-tam ki a hármas autópályára, és nem tudom, hány óra alatt tettem meg az utat hazáig, de minden vágyam az volt: el innen minél hamarabb, és minél messzebb…
Napokig nem tudtam feldolgozni a történteket. Napokig fájt az a gondolat: ennyit ér hát az ember. Csak napok múlva hívtam Sanyit, ezt a más cégnél szolgáló nemes ellenfelet, akivel több közös rendezvényünk is volt Heves megyétől Hajdúig. Szóval kocsiba zárkóztam, beütöttem a telefonszámot, és vártam:
- Tessék Lacikám! A kijelzőn láttam, hogy te hívsz, mi újság arany bará-tom?- kérdezte Sanyi, mintha ezelőtt egy órával is már beszéltünk volna.- Csak azt szeretném tudni, hogy vagy?- mondom erőltetett könnyedséggel.- Hát bizto-san tudod, műtöttek és sikerült, most lábadozok. Vagy két- három hét és megyek melózni-, mondja kicsit még rekedtes hangon, de úgy éreztem, hogy vidáman. Minden jókívánságból kifogyva a mielőbbi találkozás reményében fejeztük be a beszélgetést azzal, hogy bővebben majd egy szőlős tanácskozás után meghányjuk-, vetjük a dolgokat, mondjuk Gyöngyösön, vagy Tolcsván az Ős… étteremben előadások után.
Megnyugodtam. És valóban, néhány hónap múlva találkoztunk is, és óvato-san kérdezgettem, hogy ilyen súlyos műtét után, hogyan sikerült talpra állni, me-lózni. Azt mondta: - Nem ment ez olyan könnyen, komám! Már arra is gondol-tam, hogy nem dolgozhatom tovább. Szerveztem is az utódlásomat, még hirde-tést is adtam fel, hogy egy új szakembere legyen a cégnek…
Gondolataim visszabillentenek a valóságba. Magamnak zokogom már csak, félig hangosan dadogva a szavakat: És… nem… gondoltál… rám… Sanyi… És elindulok, hátha találok valami havert, hogy meghívassam magam egy kis piára. Már én is észre veszem saját magamon, hogy lassan- lassan csúszok lefelé. Egyre kevesebb a tartásom, egyre többször elfogadom a potyát. Csak azért, hogy minél jobban zsibbadjon a fejem, hülyébbnél hülyébb gondolatok járjanak a fejemben, és azért, hogy néhány óra alatt visszamenjek a húsz- harminc évvel ez-előtti dolgokra. Ilyenkor mindig valahová mennék, valakihez. Mennék, vagy menekülnék, már nem is tudom. Segít eligazodni a Gondolatok könyve.
Üres bőröndöm, ismét elmegyünk
Megint elűz valami hóbort
A nyárutó eszembe juttatta
Tegnap azt, aki olyan jó volt
Jó volt hozzám, mert láthattam mindig
Jó volt hozzám: visszanevetett…
Egyszer láttam is, egyedül sétált
De,- tudod- az régen lehetett…
Mindig visszatérni, mindig menekülni, mindig remélni! Akkor is, ha ez soha nem valós. Csak a képzelet, csak a lidérc, csak az agyban, csak a fantáziában élő görcsös ragaszkodás:
Ma bántottak, és nem mondom el,
Megszoktam- Kihez menjek?
Magam vagyok
a falhoz kennek.
Holnap mégis elölről kezdem
Egy fényképről rám nevetsz
itt vagy talán,
most milyen lehetsz?
Az olvasmány végefelé még ezt a néhány sort érdemes elolvasni:
Csókom hideg, csókod hideg
és nem mondhatom senkinek
Lehunyom este a szemem
Helyetted Ő van itt velem
Meghalt Ő is, meghalsz te is
Veled halnak emlékeid
Nem szabadulok, nem tudok
Tőle, és neked hazudok
Légy hűtlen, hogy fájjon nekem
az is fáj, hogy őt szeretem
Hová meneküljek? Hova?
Őt nem pótolhatod Soha!
Csókom hideg, csókod hideg
Ha elmondom, ki érti meg?
És kalandozok tovább a múltban, hisz’ átvészeltem már a telet, és vége felé kö-zeleg a tavasz: micsoda zöld, micsoda illat…
Zöld lomha illatok
a májusi erdőn:
félérett szamóca íze
maradt nekem
emlékedből: s egy
lány napozik szívemen
Lassított felvételű mozgással
Omlik vállára a haj
fülemnek ismeretlen
vad gyermekkacaj
rezzent vissza a mába
és elég is mára ennyi,
hogy ne legyen kedvem
kocsmába menni…
Nem is tudom, hogy a múltban egy helyet, egy ízt, egy színt, vagy egy eltűnt szemet, egy szál hajat, vagy egy hangot, egy arcot keresek- e, vagy csak mindezt együtt:
Az akác fehér fürtökbe
öltözött:
Május van! Hol Keresselek
Kétmilliónyi ember között?
Szerelmes május…
kacagó lányok moziba mennek
Miért keresem közöttük azt az egyet?
Miért Keresem ha nincs itt, a szépet,
egy haj egy szín láttán
egyetlen bús- bolond emléket?
Miért sírok, ha csókot látok a parkban,
Miért nem lehetek ott,
hol élni akartam?
Május van…
Miért fázok esti fák alatt?
„Miért”- álmaimból a hajnali
részegek felriasztanak.
Hét toronyba zárt legbelső titkot, hét toronyba zárt hitemet, hét toronyba zárt önmagamat keresem továbbra is, hogy megtaláljam, rejtjelezett hirdetést adok fel, kódja egyetlen másik embernél van, ezen a Földön tehát a hat- hét milliárd emberből mindössze egy ember őrzi a megoldás kulcsát. Tiszta őrület, mint a da Vinci kód:
Minden titkok asszonya:
temető csendje, műemlékké
csendesült templom sötétje
befelé az örök jóság
szeme, kívül az ég kékje
az ígért a vágyott az elér-
hetetlen csók- adósság
titkát nem érti soha senki,
nevét zokogva hiába zengi
Mosolya csendes mosoly: jóság
vágy van benne, vagy szomorúság
Mely elűz megtart, békít temet
A minden titkok asszonya
élteti mégis hitemet.
Lecsúszás közben komolyan kezd érdekelni a jövő. Vagyis, hogy milyen az, amikor az embert megunják, mint dologtalant, és a jogi állapota olyan, hogy akár erőszakkal is kiebrudal a meleg otthoni fészekből. Na ja! Nem nagy élmény egyetlen családnál sem egy fetrengő - heverésző „családfő” nulla jövedelemmel, nulla munkával, és igen sok gonddal. Kezdenek érdekelni a hajléktalanok. A faluban többről is tudok, néhányat személyesen is ismerek, sőt! Egyikkel- másikkal még jótékonykodtam is.
Unalmamban felsétálok a hegyre, melynek belapult tetején egy elhagyott temető kellős közepén felfedezem a fóliákból, pokrócokból összetákolt sátrat. Köszöne-temet nem fogadja senki. Hát persze! A szükség nagyúr. Guberálnak a szomszéd település bányagödrében kialakított szeméttelepen. Elröhögöm magam, mert rájöttem: ezek melóznak. Vasat, rezet keresgélnek-, turkálnak a bűzös szeméttároló környékén. Hasznos munkát végeznek. A fóliasátor alatt rengeteg szalma, nagykabát. Leülök, hogy kipróbáljam, milyen innen belülről kifelé kandikálni. Nem is rossz! Persze, most meleg van, de mi lesz ezekkel télen? Szomorú szívvel sétálok tovább egészen a temetőárokig, amelyet már benőtt a bodza, keserű-lapú, a kökénybokor. És rám mordul egy kutya, vicsorgatja a fogát, és megmozdul a nagy útilapu levelek alól egy összekuporodott szőrmók emberke. Nem ismerem, és látom, nem is akarja, hogy megismerjem. Kutyája lehiggadva nyalja gazdája kézfejét. Diszkréten odébbállok, mintha nem is láttam volna őket… Villoni nyomor:
Vastag ruharongyban az árokparton
Lehányta magát részegen
Ki lehetett
Akit a temetőárokban
Senki sem keresett
A jóléti társadalom közepén
A szeretet jegén
feküdt magányosan balsorsa miatt
Láttam, őrzőkutyája
megnyalta a kezét, és felriadt
Most nem volt szükségem Luciferre, hogy madáchi - színterekre röpítsen innen mihamarabb, mert olyan gyorsan szedtem a lábam, hogy már néhány perc múlva a falu péksége előtt találtam magam.
Ádámcsutkámat egyre többször ingerelte liftszerű működésre, a jó szagú kenyérillat.
A főbejárat mögötti árnyékban kis párocska várakozott a szakajtóban hozott kenyértésztával, hogy sorra kerüljenek:
Irigyellek téged, kis
ágaskodó lányka
a sötétben:
éppen
szépen csókolod a colos kamaszt
friss kenyérillat a pékség előtt
(nekem ez is öröm)
a kemencekövön a pék
mezítláb kenyeret dagaszt.
A látvány odavet vissza, ahová mindig menekülök. Mindig odakanyarodik a gondolat, mindig odaszáll a képzelet.
Ez valami átok rajtam. Vétkeimért ezzel bűnhődök:
Valahol nagyon messze
Vízparton sétálsz egyedül
Valahol halkuló hangon
Szelíd szél hajadon hegedül
Hiénák helyett ordítok
Messzeségedhez nem ér el
Hosszú hajad bontod lassan
És a víztükörbe nézel
Üres templom csendes mélyén
Egyetlen orgonasíp él
Ezt az egy hangot keresem
Mióta nem vagy- mindenkinél
Ámbár most inkább egy jó cégvezetőt keresek, aki alkalmazna valamilyen munkára. Újból állásinterjúra megyek. Úgy látszik a jelentkezési lapra írt önéletrajz valami oknál fogva, felkeltette érdeklődésüket.
Eléggé titokzatos hirdetésben kerestek „vegyi termékek népszerűsítésére” képvi-selőket az ország minden részéből. Telefonon értesítettek, hogy a pályázaton sikerült a „behívottak” közé furakodni, így tegyem tiszteletem egy bizonyos napon 18 órára Kecskemét illusztris negyedének ilyen és ilyen számú tömblakásá-ban a harmadik emeleten valami tótum- faktum lakásában.
Ránézek a térképre, körübelül 280 kilométert kell megtennem.
Megyek is – Trabanttal. Útközben Tiszakécskén felveszem Kerekes Feri barátomat, mivel veszélyt sejtettem a sumákoló hirdető személyében. Mondtam is a barátomnak, hogy ez a titkolózó álláshirdető nekem nem tetszik. Csak sejteni enged a munka jellegétől, a „vegyi anyagok” mibenlétéről, és még az időpontot is a szokatlan 18 órára adja meg. Kész őrület, hogy ezt az utat hat óra alatt tettem meg a rozzant kocsival, sőt még bendixet is kellett cserélni egy javítóműhelyben, ahol jól kihasználták szorultságomat. Háromszoros árat fizettem az ilyen munkáért szokásos tarifa helyett, de végül is odaértem időben. A frász fog ki az ilyen találkozások előtt. A havert a kocsiban hagytam, felmentem a megadott címre, de előtte meghagytam Feri barátomnak, ha tíz percen túl sem jövök, azonnal jöjjön utánam és keressen, hogy égve hagytam a kocsi világítását, és ő véletlenül látta, hogy hová mentem, mert neki is ebben az épületben volt dolga. Szóval felmegyek, becsöngetek, már nyílik is az ajtó, és két hatalmas nyakkendős feketeruhás zsírnyakú fickó fogad igen nagy szeretettel. A lakás - hatalmas, szándékosan a legbelső szobában ültetnek le, hogy közben lássam, nem valami koldus céghez segített a szerencsém. Hatalmas bőr kanapéra süppedek, üdítőt hoznak, mert ugyebár este már nem iszik kávét az ember. És már nekem is esnek kérdéseikkel:
Az embernek akaratlanul is azok a szerencsétlen sorsú emberek jutnak az eszébe, akik valaha kínzó - vallató- kihallgató smasszerek kezébe kerültek. Vallomásukat illetően mindent megértek. Szóval én is így éreztem magam. Nem hiszem, hogy egy szót is tudtam volna hazudni gyorsabbnál gyorsabb kérdésekre, úgyhogy mire vége lett a kérdezz-, felelek játéknak, ezek már mindent tudtak rólam. Én róluk semmit.
Azt tudtam, hogy ez a cég nem fejvadász, hanem valóban egy hatalmas hálózat. Amikor már én is kérdezhettem, elmondták, hogy kozmetikumokkal kell házalnom, és minden száz forint eladott áru után tizenöt forint az enyém. Megszédültem, de nem a jutalék miatt, hanem azért, mert egyszer már - vagy öt éve - az egyik ismerősömet ez a piszok cég úgy rászedte, hogy a lakását is el kellett adnia.
Én is megijedtem saját hirtelen elhatározásomtól, és felpattanva már a nyitott ajtókat céloztam meg, és menet közben vetettem oda, mint valami rászedett, hogy „igaz, nem azt képzelik, hogy felcsapok fogkefeügynöknek?” Olyan váratlanul érte őket is, ez a röpke pillanat, hogy mire észhez tértek, én már a bejárati ajtó rácsos részét is kinyitottam, majd a gyönyörű vörösfenyőből készült mázsányi ajtó kilincsét is megragadva egy szempillantás alatt a lépcsőházban találtam magam. Feri barátom nagy óvatossággal éppen felfelé lépkedett. Nagy megnyugvás volt az arcán, amikor látta, hogy már lefelé iszkolok…
Fentiek viseltek meg annyira, vagy már régebben bennem volt a baj, de késő őszre kiújult a refluxom. Meg is fogalmaztam magamban, hogy én mellettem csak a feleségem, és testem nyavalyái tartanak ki a legjobban. Borzasztó kínjaimnak megint a kórházi ágy vet véget:
Kivizsgálnak tetőtől talpig, sondát dugnak gigámon keresztül egészen a gyomromig, CéTé, ultrahang, papírokat írok alá, hogy minden felelősség az enyém, és minden ezekkel együtt járó kín. Egyik orvosnak az a háklija, hogy megműt. (Ez már egy féléve is szikével hadonászott a fejem felett, hogy tyúktojás nagyságú a lágyéksérvem is). Szóval gondolkozzam el rajta, és a többit majd meglátjuk…
Annyira rábeszélt, hogy már bele is nyugodtam, így tovább dobnak az aneszteziológus kezébe, aki mindenáron arra akar rábeszélni, hogy a műtét előtt ne al-tassam magam, hanem kapok egy injekciót a gerincembe, aztán ébrenlétben „megcsinálják”. Ez nem olyan veszélyes, mint az altatás. Az én tapasztalatom viszont az, hogy eddig ötször altattak, úgy néz ki, hogy eddig még mindegyik operációt sikerrel túléltem. Kötöm az ebet a karóhoz: én ennek ellenére aludni szeretnék a műtét alatt. A doktornő tudomásul veszi, ajánl egy időpontot, és január 20- ra beírja nevem mellé, hogy „M”.
Visszamegyek a gyomortükröző orvoshoz, már két oldal telegépelve a gyomorbeli látványról. A nyelőcsövem végig sebes a sok feljött gyomorsavtól, a gyomorszájon valami dudor a gyomorfalán kezdődő és behegedt sebek. Azt mondja, olyan, mint a Hold- felszín. Egyelőre intenzív terápiát javasol étrendi, életmódbeli változtatást ajánl, gyógyszereket ír elő, és természetesen egy hónap múlva kontroll.
Az egész ajánlat közül az életmódbeli változást tartom én a legfontosabbnak. Visszaemlékszem a régi munkahelyi vezetőimre: azoknak láttam én a sava-nyú képét, amikor valami meló nem sikerült, vagy valamelyik vezető „rászállt” a főnökömre. Akkor voltak ezek olyan szomorú képűek, azoknak is mindig ott volt a zsebükben a savlekötő, vagy a szódabikarbóna. Sikeres időszakomban (nyereséges év, vagy magasabb beosztásúak nem piszkálták őket), kisimult az arcuk, némelyikük még jókedvű is volt.
Hát ezért gondoltam én, hogy a terápia legfontosabb része az életmódbeli változtatás. Ez, pedig nem lenne más, mint az, hogy valahol biztos állást kapjak már, kössön le a munka. Legyen egyszerűen célja a mindennapoknak. Addig is megkezdem a gyomorsav elleni terápiát: meg kell akadályozni, hogy ez az éjszakánként képződött maró lötty visszaáramoljon a torkomba! Ezért azt javasolta a doktor úr, hogy tegyek két téglát a fejem végénél lévő 2 ágyláb alá, ez meg-emeli az egész testemet és a többi már a gravitáció dolga. Ki kell hát cserélnem a francia ágyat (ezért is kapok vagy húsz ezer forintot, ha valaki megveszi), és helyette két egyszemélyes heverőt kell beállítani, mivel a feleségemnek viszont nincs gyomorsav-túltermelése, így neki nem kell megemelni a feje alját. Úgy fog kinézni egymás mellett a két ágy, mintha a két ágy között lenne a Tordai- hasadék, vagy mintha a földrészek tektonikus mozgása miatt egyik kontinens lemezei a másik alá csúsznának. Szóval a házastársak között egy szakadék tá-tongana.
Még ez is! Hát nem elég bajom van nekem, még az asszonytól is el kell búcsúzni- mármint ágyilag. De a hosszú tortúra sikerrel járt. Egy csomó gyógyszer, meg ez az ágyemelési módszer bevált. Nem jön fel a gyomorsavam. Már annyira gyógyultnak érzem magam gyomorilag, hogy stikában szép csendesen, és teljes diszkrécióval egy stampó pálinkát leküldök a gyomromba, hogy ugyan mit szól hozzá. Ezt nem is igazi élvezet miatt teszem, hanem amolyan hírnökként indí-tom útjára a már négy éves italt, el is neveztem messendzser- kupicának.
Most már több időm lesz a fogam rendbetételére is. Egy munkanélkülinek mindenre van ideje. Ezt a fogorvosi váró takarítónénije is megmondta nekem. Felesleges volt kora reggel ideállítani. Mert amíg ő el nem végzi a munkáját, addig itt el nem kezdődik semmi. És rám zúdítja pattogós utasításait: „Addig, pedig leül, és vár!”
Amúgy sem volt nagy kedvem idejönni, de ez a nagyhatalmú, nagyhangú és nagy terjedelmű asszonyság végképp hozzásegített, hogy elinaljak. Különben is olyan hülye érzés, ha mindenféle vasakkal meg tűkkel kotorásznak az ember szájában…
Már vagy a harmadik utcán sétálok a megyeközpontban, amikor szépen fel-újított, vagy talán új épületet látok a Csizmadia köz elején.
Csak bank lehet ilyen szép, gondoltam, de mintha valaki emelné a fejem, és mondaná: Nézz fel, mi van az épület homlokzatán:
Nyugdíjbiztosítási Igazgatóság
Ez nem lehet véletlen. Mintha Lucifer hozott volna ide szándékosan.
A modern saroképület bejárata éppen szemben van, hatalmas üvegajtók- ablakok fénylenek, néhány méterrel beljebb egy félkörív alakú információpult, mögötte egy- korántsem nyugdíjas hölgy fejét félig eltakarja egy tábla: INFORMÁCIÓ. Szinte remeg a lábam, de besietek, egyenesen a tábla elé, ahonnan kikukucskál a hölgy: Miben segíthetek? Hadarom, hogy vagy tíz éve beteges vagyok, nem is tudok elhelyezkedni sehol, közben eltelt fejem fölött az idő is, így szeretném megtudni, hány évem van bedolgozva, vagy hogyan lehetne nyugdíjaztatni ma-gam, hogy valami kedvezménnyel, vagy valami nyavalyámra tekintettel… Meg sem várja, hogy befejezzem: hatalmas paksamétát nyújt a kezembe: „Ezt kell majd kitölteni, és ide visszahozni.”
Kisétálok most már olyan nyugodtan, mintha a világ minden gondját megoldottam volna két perc alatt. Istenem, hát hogy nem jutott nekem ez eddig eszembe…Hát csak ezt a zöld betűs kérelmet kell kitölteni, és nem kell meg-alázkodni senkinek, nem kell kunyerálni semmiféle állást, nem kell szégyenkez-nem, hogy az asszony tart el. Nem lézengő, nem csavargó, nem lődörgő ráérő munkanélküli vagyok, akiről a boldogabb embereknek (főként fekete munkásokat alkalmazóknak), az a véleményük, hogy a munkanélküliek már nem akarnak dolgozni, csak a segélyekért ácsingóznak, akiknek ezt a pénzt is mások keresik meg. Szóval úgy éreztem, ez nem véletlen, hogy ide vetett a reggeli utca embereket sodró lüktető irama. Igen, ez nem véletlen… Ráérősen elindultam, hogy megtaláljam a Trabantot, mert azt sem tudom, melyik utcában parkoltam le. Be-ülök, és látom, nincs a szélvédőn parkolási büntetőcsomag sem…
Szép nap ez a mai! Az emberek azon része, akik dohányoznak, ilyenkor szoktak rágyújtani, hosszan eregetni szájukból a füstkarikákat, és nézni,”miként száll, száll föl a múltaknak árnya, Míg a harangok zúgnak kinn a ködben…”
Némileg elkedvtelenít a hivatalos kérdőív, mert mindjárt az első oldalon nagy zöld keretben ez áll: „Az ügyszámot is tartalmazó etikett helye” Meg még ugyanezen az oldalon a sok kérdés mellett harminchat kocka is van, amelyekre bizonyára számokat kell majd beírni. De hát van nekem olyan ismerősöm, aki társadalombiztosítási ügyeket intézett a téesz- irodán, majd vele lefordíttatom. Előtte azonban összeszedem azt a másfél kilónyi orvosi papírt, ami alapján elő-ször is rokkanttá, majd rokkant nyugdíjassá nyilváníttatom magam, elviszem az összes zárójelentést, röntgen- ultrahang- EKG- EEG- CT- vizsgálatok eredmé-nyeit. Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá a háziorvos, hogy ez jutott az eszembe. Amikor a rendezett fekete műanyag kapcsos dossziét átadom neki a papírok súlya alatt, csak ennyit mond: Jó ember, ennyi papírral szinte biztos rokkantosítás! Akkor elindítsuk?
- El, doktor úr! Minden úgy van, ahogy ezekben a leletekben van?
Minden! Én nem szoktam hazudni!- mondom, és eszembe jutott, hogy vagy harminc éve írtam a breviárium:
„Egyetlen pozitív van bennem,
ezzel vége:
A magának beszélő részeg őszintesége”
De láttam az orvos arcán, mintha azt gondolta volna: Már megint itt van egy újabb sumák…
Kapcsolódó rovatok: Hobbi, Novellás kötet
Facebook Twitter Google Digg Iwiw Delicious Technorati Startlap Reddit RSS
