Meló-dráma, 9. fejezet
Szerző: Bekecsi Szabó László Létrehozva: 2008. május 06.
Mióta nincs meló, állandóan a rádiót hallgatom…
Csodát várok, valami biztos tippet, hogy végre munkát találjak. Helyette a hazudozás mindenféle javuló statisztikáról, mely szerint állandóan csökken a szá-munk (mármint nekünk- munkanélkülieknek), már csak négyszázhetvenezren vagyunk. Ennek bizonyára örül az éppen aktuális kormány, ki e statisztikák, ki-agyalóit eteti kezéből. Pár óra múlva más műsorban több, mint egymillió munkahely megszűnéséről beszélnek. A rémület akkor válik nálam hasmenéssé, amikor meghallom a németek számait ezügyben. Miszerint ott már
négymillióhétszázezer ember él munka nélkül. Ez igen! Ezek nem lacafacáztak! Állítólag a ’29- es gazdasági világválság idején sem volt ennyi lődörgő sváb. És feléjük igyekszünk! Igaz, szeretnék én évente annyi fizetést kapni - munkával!- amennyit ott a munkanélküliek kapnak!
Nálunk arra vigyáznak, hogy az éhendögléshez sok legyen a segély… Meg azt is hallottam, hogy ebben a nagy búvalbélelt munkanélküliségben egyre kevesebb az öngyilkosság nálunk. Hogy ezt mivel lehet megmagyarázni, nem tudom. Talán még az öngyilkosságtól is elmegy a kedve az embernek. Vagy csak egyszerűen a politikacsináló vazallusok gyártanak egyéb halálokot. Ha tehetném, fel is
Hívnám az ország azon dologtalanjainak figyelmét, akik szuicídiumra készül-nek, hogy tettük elkövetése előtt írásban indokolják, ellenkező esetben egy arra vetődő statisztikus esetleg más rubrikába húzza a strigulát, és – mondjuk- az sül ki a dologból, hogy a kutya is jó dolgában vész meg!
Nálam se egyikről, se másikról nincs szó, most éppen abban a stádiumban va-gyok, hogy mindenféle túlélési stratégiákat dolgozok ki. Egyelőre csak az éppen aktuális helyzeteket próbálom úgy megélni, hogy az anyagi kiadásom minél ke-vesebb legyen. E spontán takarékosságot később majd rendszerezem, és a hosz-szabb távú túlélési módszereket esetleg tudományos alapossággal fogom alkal-mazni.
Itt vannak például azok a meghívók, amelyeket mindenféle megyei meg orszá-gos szervek, szervezetek, cégek küldenek, hogy az általuk itt és itt szervezett szakmai konferenciára szíveskedjenek megjelenni, ekkor meg ekkor.
(Ezek még nem tudják, hogy én már régen leléptem az általam osztogatott név-jegykártyán szereplő cégtől.)
Van nálam, most is vagy nyolc darab, hívnak Gazdanapokra, Villányi Borútra, keszthelyi növényvédő konferenciára, martonvásári tanácskozásra, lillafüredi termékbemutatóra.
Mindig akad kolléga valamelyik ismerős cégtől, aki kocsival megy, és szívesen elvisz. Ezeken a banzájokon a szakma helyzetéről informálódhatok, és
Reménykedem, hátha valaki belémbotlik és állást ajánl. Nem mellékes az sem, hogy finom ebéd, jó ital, desszert, miegymás is akad, s ha azt vesszük, hogy a Palota-szállóban ez már több ezer forint is lehet, akkor könnyen belátható, mennyi pénzt takarít meg így az ember… Sajnos fentiek csakis a téli hónapok jellemzői, ámbár az is igaz, hogy télen mindenféle tanfolyamok, továbbképzések is tarkítják a lassan múló időt, és általában- feketén- azért kapok lehetőséget egy- két előadásra (talán szolidaritásból is.) Nagyon büszke vagyok magamra, hogy éppen a növényvédelmi kémiából kaptam vagy húsz órányi lehetőséget. Ez teljesen legális, de éppen ettől majdnem veszteséget hoz a konyhára. Mindenre vonnak pénzt, nyugdíjra, társadalombiztosításra, jövedelemre, munkanélküliek támogatására (!), lehet, hogy a végén még nekem kell fizetni! Igaz, hogy az sem érdekel. A fő az, hogy van miért izgulni, borotválkozni, drukkolni… És az elő-adások napjain megvendégelnek. Üzemi konyha, de igazán jó! (Ezt amolyan ingyen konyhának is fel lehet fogni-, mint régen…) Az ennivaló: iszonyatosan drága. Az asszonnyal kidolgoztunk egy hosszú távú túlélési tervet, hát mondhatom, a legtöbb tennivalónk a zabálás terén van. Olcsóbban adják a lejárt szavatosságú tejet. Féláron. Négy dobozzal veszünk kétnaponként. Krumpliból kell a legtöbb, abból már ősszel vásároltam huszonkét zsákkal, méghozzá disznónak
Való aprót. Olyan apró, mint a dió, így napi két óra csak a krumplihámozással telik el. Kivittem a pincébe tizennyolc zsákkal, ami ötszáznegyven kiló. Ennek ki kell tartani az új krumpliig. Alig másfél kiló naponta. Hát…!
Nem tudom elég lesz- e? Abban azonban megegyezett a család, hogy itt nem lesz csirkefarhát- szindróma, mint a nyugdíjas öregasszonyoknál. Inkább kevesebb alkalommal, de legalább normális húst veszünk. Már úgyis a tökéletességig leegyszerűsítettük a konyhát, legalább egy- egy ünnepnapon érezzük a hús ízét a nyelvünkön. Fél kiló marhalábszár, vagy sertéscomb, esetleg négy - öt darab szép törpeharcsa így karácsony táján igazán megengedhető. Talán lehetne bővíteni a repertoárt lógégével. Ezt a lógégét a kabaréban hallottam Sass Józseftől, de nem tudom az elkészítési módját. Csak azt tudom, hogy a humorista is vett belőle, megette-, bár nem szerette- és mindig hányt tőle. (Ámbár így még többet lehetne spórolni a kaján.)
Minden héten tartunk valamiféle családi kupaktanácsot.
Ezen újabb és újabb trükköket jelentünk be egymásnak.
Ezek a trükkök egyben a lecsúszási folyamat egy- egy újabb állomásai. E trükköket általában az élet „hozza” magával, mint például az én legújabb elhatározásomat, hogy ezen túl én nyírom saját magam. Ugyanis a hideg ellenére úgy meg-
kopasztott a figaró, hogy állandóan fázik a fejem. És akkor még volt képe elkér-ni egy ilyen hülye melóért kétszáz forintot. Elég volt, nem fizetek tovább!
Beszereztem egy ritkítófésűt meg egy hajkefét. Az önfodrászat ötletéhez csatla-kozott az asszony is. (Tulajdonképpen az Ő hajvágása kerül sokba, az enyémnek kábé négyszerese.) Van már olyan hajfesték, amit otthon mindenki tud használni saját maga. Az ünnep előtt nagy érdeklődéssel vártam, milyen lesz szőkesége. Az igyekezet meg az elszántság megvolt benne, de amikor megláttam acélkék, sárga és „őszülő” haját, elgondolkodtam javaslatom helyességét illetően. Külön- külön ezek a színek akár szépek is lehettek. Emlékeztettek Picasso kék- kor-szakára, Juhász Gyula szőke Annájára és a szeptember végi verssora, hogy „Íme sötét hajam őszbe vegyül már”. De így egy fejen e három szín, hát kissé bizarr, hogy azt ne mondjam, punkos volt. A feleségem igen nagyra értékelte, hogy nem röhögtem. De nem tágítunk az ötlettől, hogy mi magunk fodrásszuk meg saját hajunkat. Tudomásul vettem én is, hogy ezen túl nem ülök be Lajos bácsi fodrászatába, nem hallgatom a világ dolgait különböző emberek különböző véleményével megtoldva, pedig nagyon szerettem a figarónál kialakult fórumot hallgatni. Micsoda mesék, micsoda politikusok!
Gyermekkorom óta jártam a tenyérnyi fodrászüzletbe. Kifejezetten örültem an-nak, ha legalább három- négy vénember várakozott előttem sorára, mert akkor remélhettem, hogy előbb- utóbb szó lesz valamelyik világháborúról (esetleg mindkettőről), aztán meghányják-, vetik a politikai helyzetet, és terítékre kerül a téeszcsé is.
Legkevesebb szó a nőkről esett. No ja! Egy falusi fodrászatba, ahová nők csak akkor jöttek, ha apró gyereket hoztak nyíratni „körhajra”… Én különösen az öreg Madarász bácsit hallgattam szívesen, mert az olyan hülyeségeket is mon-dandójába vegyített, amelyek bizonyosan nem történtek meg, már csak a tudo-mány és a technika akkori fejlettsége vagy fejletlensége miatt sem. Most az öreg huncut nagy sercintések közepette bizonygatta, hogy egy légi csatában kifogyott az üzemanyaga, de szerencsére egy repülőtanker, amely véletlenül épp a kör-nyéken járt odafenn, szóval annak a pilótája vette az adást, és fölérepült, majd egy gumicsövön „színig tankolta” az ő gépének tartályát… Szóval ilyen meséket sem hallgathatok többé, hamar belátom, hogy az ilyen Háry János- féle mese is luxus lehet, sőt! Számomra elérhetetlen luxus…
Így jártam az újságokkal is. Ma már egyet sem járatok.
Ott van a könyvtár, aki olvasni akar, ott mindenfélét talál: napilap, hetilap, folyóirat, mindenféle időszakos kiadvány, tessék odamenni, és olvasni.
Tőlem sokkal gazdagabbak is el - eljárnak a könyvtárba újságot olvasni…
Kapcsolódó rovatok: Hobbi, Novellás kötet
Facebook Twitter Google Digg Iwiw Delicious Technorati Startlap Reddit RSS
