Tiszavasvári - Bűdszentmihály - népzenei világa 2.
Szerző: Sulyok József Létrehozva: 2009. január 22.
Előzménye: Tiszavasvári (Bűdszetmihály) népzenei világa
A volt segédprímás Kálniczki Zoltán 1950-ben szervezte újjá az együttest testvérei és Papp Lajos bevonásával.
A zenekar felállása Kálniczki Zoltán prímás, Papp Lajos kontrás, Kálniczki Kálmán nagybőgős, Kálniczki Lajos cimbalmos volt. Több mint 15 évig voltak jóban, rosszban együtt. A zeneiránti szeretet, a zenéléshez való ragaszkodás gyönyörű példája volt, hogy a korábban prímásként játszó Kálniczki Lajos katonaként a háborúban elvesztett bal karját. Hegedülni már nem tudott, s mivel suszterek voltak, készítettek egy karcsonkra köthető bőrszíjat, s abban rögzítették a cimbalomverőt. Kiválóan megtanult cimbalmozni, csodálatos akkordokat ütött.
Kiemelkedő tudású és közismert volt a Haga féle cigányzenekar is, amely a Vasvári étteremben, (közismert nevén a „Nájlonban”) muzsikált és kísért országos hírű nótaénekeseket is. A zenekar tagjai Haga József prímás, Haga Bertalan segédprímás, Bari József kontrás, Rontó Béla brácsás, Megyaszai József nagybőgős és Rontó Sándor kisbőgős volt. Cimbalmos nem volt a bandában.
Szerényebb tudású, létszámú zenekarok is szerveződtek időközönként a településen.
Józsefházán háromtagú Faggyas zenekar regnált, Faggyas Sándor prímás, Béres Ferenc kontrás és Munkácsi Lajos cimbalmos felállásban.
Szorgalmatoson alakult a Kasnyócki féle együttes. Kasnyócki Gáza volt a prímás, Balogh József a kontrás, Kiss János a nagybőgős, Nagy András a cimbalmos.
Bűdön ténykedett Illés Bertalan prímás vezetésével egy cigányzenekar néhány évig, míg Szentmihályon Ábri György cigányprímás vezetésével egy családi zenekar rövidebb, hosszabb ideig. A gyengébb színvonalon játszó együtteseket gúnyosan „malaczenekar” jelzővel illették a többiek.
A Kálniczki zenekar mellett, majd annak felbomlása után Papp Lajos 1964-től 10 évig az Alkaloidában megalakult zenekarban játszott, először kontrásként, majd prímásként Virág Sándor nagybőgőssel, Acsai Ferenc klarinétossal, Vári Sándor cimbalmossal. Ez a zenekar főleg társadalmi ünnepségeken, mulatságokon lépett fel, s mindent játszott magyar nótától az operetten át a tánczenéig. A zenekar vezetője Acsai Ferenc volt. Ez az időszak már a népi zenekarok fokozatos háttérbe szorulásának korszaka volt. Tömegessé vált a családoknál a rádió, magnó, Tv, s a helyi zenészsztárok helyét a köztudatban országos hírű művészek foglalták el, de lakodalmak, bálok szerencsére akkor sem mentek ki a divatból.
Már csak kevesek emlékében él néhány zenészhagyomány, szokásjog. Párat elevenítsünk fel ezek közül. A bál rendezőjével, lakodalom esetén a vőlegény apjával mindig a prímás állapodott meg a fizetségről, amelyet a rendezvény után kaptak meg. Szentmihályon a bálokat a Gazda-, Földműves-kör és Ipartestület épületében, míg a lakodalmakat az udvaron felállított sátorban tartották. A lakodalom általában szombat délelőttől, vasárnap délig tartott, ha rövidebb időre szegődtek, arányosan csökkent a szokásos tarifa. A kialkudott és megkapott fizetséget minden esetben egyenlő arányban osztották szét. Náluk nem volt gyakorlat a „járni jár, de nem jut” közismert mondás. Egy-egy alkalommal félheti, egész-heti napszámnak megfelelő összeget is megkerestek. A felkapott zenekarokat hónapokkal előre lekötötték, de volt olyan is, hogy inkább elhalasztották az esküvőt, hogy a lakodalomban a kiválasztott zenekar muzsikáljon.
A kialkudott béren felül szokás volt a „kalapolás, tányérozás” a bálokban, mulatságokban. A zenekar egy rátermett tagja járt körbe pénzt gyűjteni. Az összegyűjtött pénzt egymás között „hányópénznek” nevezték a zenészek. A lakodalmakban, bálokban gyakorlott volt a nótarendelés. A rendelő a papírpénzt a prímás zsebébe dugta, vagy a cimbalomra dobta. Látványosabb, kivagyibb volta papírpénz vonóba húzása, vagy a megnyálazott pénznek a prímás homlokára ragasztása. A bál, a lakodalom végén a prímás minden pénzt kirakott a zsebéből. A zenekar többi tagja a gyűrött pénzt kisimította, osztályozta, majd egyenlő arányban szétosztotta. Az osztásból vita, gyanúsítgatás közöttük nem volt, de hallottak olyan zenekarról, ahol a prímással lehúzatták a cipőt, s abban találták meg a keresett pénz egy részét. A lakodalom végén a háziak a zenekarnak búcsúzóul sültekből, süteményekből kis ajándékcsomagot készítettek össze. A zenekarok tagjai a lakosság körében közismertségnek, népszerűségnek örvendtek. A település vezetői minden évben felkérték őket központi rendezvényeken való fellépésre majális, nőnap, utcabál, gyermeknap, felvonulás stb. esetén.
A zenekarok, ezt megtiszteltetésnek és elismerésnek vették. Eszükbe nem jutott, hogy pénzt kérjenek, e társadalmi munkákért. Legtöbbször egy pár virsli egy-két pohár ital volt a fizetségük. Az elismerő szavak, a boldog mulató arcok látványa, minden pénznél többet ért nekik.
A zenéhez, a hangszerhez való ragaszkodás szomorú története a Kániczki zenekar léte, felbomlása. Az egyik Kálniczki fiú, hogy zenélhessen tovább fél karral is megtanult cimbalmozni. A másik fiú Zoltán váratlanul súlyosan megbetegedett. Kórházba szállították, ahol életét megmentették, de hallását nem tudták visszaadni. Hetek múlva, amikor a kórházból hazajött, legjobb barátjával, zenésztársával, Papp Lajossal elment a „Nájlonba” egy italt meginni. Az étteremben Haga Bertalan és zenekara játszott. Mint általában, teltház volt. Amikor hosszú idő után meglátták megsüketült kedvenc prímásukat, többen kérlelték, hogy álljon ki a zenekar élére és játsszon valamit. Kálniczki Zoltán először nem akart pódiumra állni, de kedves barátja bátorítására felállt és játszani kezdett. A közönség meghatódva, könnyeivel küszködve hallgatta a süket prímás csodálatos muzsikáját. Nyilvánosan ekkor lépett fel utoljára, soha többé nem vette kezébe a hegedűt. Haláláig egyedül élt, Papp Lajos látogatta rendszeresen és látogatja eltávozása óta a temetőben is.
A zenészek, ha szakmailag riválisok is voltak, összetartó közösséget alkottak. Ha tehették meghallgatták egymást, s ha kellett húrral, vonószőrrel, hangszerrel stb. kisegítették a rászorulót. Ha valaki közülük elhalálozott, akkor a többiek a sírnál odaillő nótával, legtöbbször „Most van a nap lemenőbe” c. dallal és az elhunyt kedves, szomorú nótájával búcsúztak el. Ilyenkor a hegedű, nagybőgő fejére fekete, a vonó kápájára fehér szalagot kötöttek, s a zeneszámok elhangzása után, azokat levéve a nyitott sírba dobták. Így köszöntek el a végső útra induló zenésztársuktól.
Papp Lajos, 84 évesen utolsó prímásként sokszor morfondírozik, hogy élete végén lesz-e hegedűs zenésztárs, aki tőle zenével, fekete, s fehér szalaggal elköszön. Amikor kezébe veszi a hangszert, s egyedül rákezd a világhírű, csodálatos, szebbnél szebb magyar nótákra, zsigereiben érzi, fülében hallja, hogy játszik mögötte a sok régi kontrás, kis- és nagybőgős, cimbalmos, klarinétos. Utánuk küldi a dallamot, s kívánja, hogy nyugodjanak békében.
Kapcsolódó cikk:
Tanyasi élet Bűd és Szentmihály környékén 2.
Kapcsolódó rovatok:
Hobbi
Néprajz, népszokások
Tudja-e, hogy
Facebook Twitter Google Digg Iwiw Delicious Technorati Startlap Reddit RSS
Köszönjük az elismerő szavakat, lényegre törő volt!
Jó írás, gratulálok!