Ketten voltunk
Sulyok József, 2012. ápr. 19.
Gyermekversek...
Ketten voltunk kint a kertben,
Boni kutyám, no meg Én.
Tavasz volt, szeszélyes idő,
össze-vissza fújt a szél.
Ficánkoltak a bárányfelhők,
elbújtatták a napot,
nekünk árnyékos lett a táj,
odébb a fény még vakított.
A felhők tovább repültek,
s reánk sütött már a nap,
felváltva borult, derült az ég,
s velük szállt a nagy kalap.
A kutyám a földön feküdt,
úgy védte ki a szelet.
Én a kalap után léptem,
míg Ő kuncogva nevetett.
Tréfálkozva mondtam neki:
odamegy a vetemény,
fel van ásva, gereblyézve,
ahol fekszel, nagylegény!
Feddésemre meg sem mozdult,
csak első mancsával intett,
cirógassam meg a hasát,
mert addig, el nem megy innen!
Odamentem, simogattam,
bárcsak ne tettem volna,
mikor befejeztem, örömében,
az ágyást széjjel ugrándozta.
Kezdhettem újra a munkát,
a szél fújt, a port kavarta,
a kutyám bűntudattal nézett,
s szinte mondta; nem akarta.
Földbe raktam a magvakat,
hagymát, borsót, virágot,
visszavágtam több fa ágát,
mit az őz, télen megrágott.
Boni a fűben feküdve,
hírtelen oldalra kapott,
egy dongó után csattant foga,
de csak levegőt harapott.
A felhők csak jöttek, mentek,
versenyeztek az égen,
a még kopár fasor felől,
madárka trillázott éppen.
Virágszirmok hulltak a fákról,
szél szárnyán libbentek el,
vitték színét a tavasznak,
nekik az idejük kitelt.
A tavasz tobzódó terepén,
pihentünk a kutyám, meg Én.
Egy fontos dolgon túl voltunk,
földbe került a vetemény.
A Boni hozzám dörgölődött,
oly kedves volt a pillanat,
fény és árnyék váltásában,
ketten ültünk az ég alatt.
A képillusztrációt készítette:
Zajácz Lili
Kapcsolódó cikk:
Facebook Twitter GoogleStartlap
2022.április 24., vasárnap / 08:22