Méhek, a profi hőtermelők

Sulyok Józsefné, 2014. jan. 06.

Téli fészkét a méhcsalád rendszerint a kijáróhoz közeli lépekben rendezi be, télen is szükségük van levegőre. A lakás ajtaja nem marad őrizetlenül. A kijáróhoz közeli lépekben bőséges élelemkészletet raktároznak fel. A legkésőbb kikelt fiasítás helyét azonban üresen hagyják.

A fiasítás megszűnése után a méhcsalád a fészek hőmérsékletét erősen csökkenti. A lehűlés fokozódásával párhuzamosan egyre szorosabban húzódnak egymás mellé, tömörítik soraikat. Lakásuk nagy része teljesen lakatlanná válik. Amikor az éjszaki hőmérséklet 0 fok alá csökken, a méhek néhány léputcába húzódnak össze. Erre azért kényszerülnek, mert egyedül képtelenek a hidegnek ellenállni. A levegő lehűlésével az egyedül lévő méh testének hőmérséklete is lehűl, ami a pusztulását jelenti.

A méhcsalád egyetlen csomóvá alakul, ezt telelőcsomónak, telelőfürtnek nevezzük, amely nyújtott, lapított gömbhöz hasonló. Középpontja törvényszerűen a lépek üresen hagyott részén van. Az üres sejtekbe a méhek bújnak bele. Így az egymás melletti léputcákban lévő méheket ezeken az üres lépfelületeken csupán vékonyka viaszfal választja el egymástól. Ez a méhcsomót egységesebbé, tömörebbé teszi, és elősegíti a hőgazdálkodást. A méhcsomó többi része mindig a mézzel teli sejtekben ül. A mézet előmelegíti, fogyasztásra előkészíti. A méz fogyasztásával párhuzamosan a méhcsomó is továbbhúzódik. Új sávot foglal el a mézzel teli sejtekből. A méhek egyenként nem követhetik a fogyó méz útját, mert a meleg méhcsomótól való elszakadás is pusztulásukat okozná. A méhcsomónak a méztől való elszakadása az egész méhcsalád pusztulását okozza.

A méhek nem csak a hő termelését tanulták meg, hanem megőrzését is. A telelőcsomó belsejében lévő egyedek termelik a hőt. A csomó felszínén, a kéregben levők gátolják annak elszökését. A gömb belsejében lévő méhek mozognak, a kérget alkotók szinte mozdulatlanok. Szorosan egymáshoz simulva, fejükkel a csomó belseje felé fordulva szárnyukkal szinte hézagmentesen betakarják a méhcsomó felületét.

A hőmérséklet a gömb közepén a legmagasabb, a kéreg felé fokozatosan csökken. A kérget alkotó méhek 10 fok körüli hőmérsékleten szinte dermedt állapotban vannak. A hő termelésére, levegőre is szükség van. Ezt a méhcsomó felületéről közepe felé húzódó, itt-ott szabadon hagyott szellőzőcsatornákon át kapják. A csatornák a csomó alsó részéről nyílnak.

A méhek a külső hőmérséklet változására érzékenyek, csökkenésére szorosabban összehúzódnak, jobban fűtenek. A hőmérséklet emelkedésekor lazítják a soraikat és csökkentik a hőtermelést. A méhcsalád legnyugodtabban akkor telel, amikor a hőmérséklet néhány fokkal nulla alatti, és szűk határok között változik.

A jó telelés fontos feltétele a méhcsalád teljes nyugalma is. Zavart okozó tényező lehet a kaptárt kopogtató harkály, a benne mozgó rágcsáló egér, a kaptár alján, a homokban fürdő baromfi, de maga az ember is, aki a kaptárt kopogtatja, esetleg ki is nyitja. A méhcsalád minden zavaró hatásra megriad, amit hangos felzúdulással jelzi. Az izgalom, mozgás következtében a fészek hőmérséklete emelkedik, a gömb lazul, kiterjed. A hosszan tartó zavarás már sok baj forrása lehet.

A nyugalomban megzavart méhcsomóból méhek válnak ki, egyesek ki is repülnek, sorsuk gyakran a halál. Ez azonban a károsodásnak általában csak a kisebbik része, sokkal nagyobb a vesztesség, amelyet a méhész rendszerint csak az első, belső szemle alkalmával vesz észre. A kaptár alján sok méhhulla hever, ott pusztulnak el, ahol testük hőmérséklete a számukra sorsdöntő szintre csökken. Megdermedve, mozgásképtelenné válnak. A folyamatos zaklatás következménye a méhek belső ürítkezése, a hasmenés is.

Ezek után könnyű megérteni, miért nem lehet, illetve nem szabad a méhcsaládokat télen különböző beavatkozásokkal zavarni. Ez magyarázza azt is, miért kell a méhcsalád szűkös élelemkészletét a hideg beállta előtt úgy kielégíteni, hogy tavaszig kitartson.

Kapcsolódó cikk:

Túlélésre gyúrnak a méhek