Nyári forróság
Sulyok József, 2010. máj. 26.
Gyermekversek...
Minden évben, fénylő nyáron,
átszökik az Óceánon.
Napnál váltja retúrjegyét,
kánikulás tűző hevét.
Forrósággal jön, s meleggel,
porfelhőt hozó szelekkel,
beférkőzik minden zugba,
eresztékbe, fúrólyukba.
Előbb térdig, majd derékig,
aztán egész tetejéig,
ellepi az üde tájat,
kiszárad ér, gödör, vájat.
Kiapad a patak medre,
nem röppen madár felette.
Fű, fa, virág kornyadozik,
harmatban sem merítkőzik.
Vad búvik, árnyékot keres,
szokatlan e cudar meleg.
Bundát vetne, szőrmét, tollát,
Nap elébe felhőpárnát.
Hétágra süt. Inkább tízre!
Szemet vetett tűzre, vízre.
Száraz tarlón tüzet lobbant,
máshol, mohón vizet szippant.
Olyan a föld, mint a katlan,
a levegő mozdulatlan.
Már a táj is délibábos,
az erdő sem hűvös, csábos.
Az embert is megizzasztja,
testnedveit kifakasztja,
gyöngyöt ver a homlokára,
vizes foltot a hátára.
Vakítón perzsel delente,
nem segít a naplemente.
A levegő fülledt, tikkadt,
minden száraz, minden szikkadt.
Kánikula, ahogy szokta,
kacsingat a negyven-fokra.
Otthon, délen, Szaharában,
ilyenkor van nagykabátban.
Ha itt fázik, ne itt fűtsön,
inkább visszameneküljön.
Jön az eső nemsokára,
úgy is múlik forrósága.
Újra éled majd a határ,
felvidul a fű, fa, madár,
erdő vadja, mező nyula,
s eltűnik a kánikula.
A képillusztrációt készítette:
Zajácz Lili
Facebook Twitter GoogleStartlap
2020.december 09., szerda / 19:14