Nyári forróság

Gyermekversek...

Minden évben, fénylő nyáron,
átszökik az Óceánon.
Napnál váltja retúrjegyét,
kánikulás tűző hevét.

Forrósággal jön, s meleggel,
porfelhőt hozó szelekkel,
beférkőzik minden zugba,
eresztékbe, fúrólyukba.

Előbb térdig, majd derékig,
aztán egész tetejéig,
ellepi az üde tájat,
kiszárad ér, gödör, vájat.

Kiapad a patak medre,
nem röppen madár felette.
Fű, fa, virág kornyadozik,
harmatban sem merítkőzik.

Vad búvik, árnyékot keres,
szokatlan e cudar meleg.
Bundát vetne, szőrmét, tollát,
Nap elébe felhőpárnát.

Hétágra süt. Inkább tízre!
Szemet vetett tűzre, vízre.
Száraz tarlón tüzet lobbant,
máshol, mohón vizet szippant.

Olyan a föld, mint a katlan,
a levegő mozdulatlan.
Már a táj is délibábos,
az erdő sem hűvös, csábos.

Az embert is megizzasztja,
testnedveit kifakasztja,
gyöngyöt ver a homlokára,
vizes foltot a hátára.

Vakítón perzsel delente,
nem segít a naplemente.
A levegő fülledt, tikkadt,
minden száraz, minden szikkadt.

Kánikula, ahogy szokta,
kacsingat a negyven-fokra.
Otthon, délen, Szaharában,
ilyenkor van nagykabátban.

Ha itt fázik, ne itt fűtsön,
inkább visszameneküljön.
Jön az eső nemsokára,
úgy is múlik forrósága.

Újra éled majd a határ,
felvidul a fű, fa, madár,
erdő vadja, mező nyula,
s eltűnik a kánikula.

A képillusztrációt készítette:

Zajácz Lili

Hozzászólások

Eddig még nem érkezett hozzászólás, legyen Ön az első!

Hozzászólás készítése