Szüret, családias légkörben

Mező Viola, 2009. okt. 02.

Sok-sok képpel!

Szeptember múlt, ám a korábbi évektől eltérően a fák lombjai most még haragos zöldek, csak egy-két megfáradt falevél hullott alá sárgán, erejét vesztve.

Késik az ősz. A nappal még lágy meleget tartogat, de már hűvösek a reggelek. Az őszre oly jellemző ökörnyál sem jött még el.

A természet búcsúzásáról egyelőre csak az árnyak nyúlása és a madarak készülődése árulkodik. Pazar idő ez minden őszi kerti munkához: betakarításhoz, talajmunkához, dugványozáshoz.

Hétvége van. 24 szorgos kéz dolgozik kertünkben. Szüretelünk.
Tompán puffan a fürt a vödör alján, emberi hang búg a sorok közt, s színes ruhák tarkítják az év jó részében magányos, zöld tőkéket.

De nem csak nálunk folyik serényen a munka, csattognak a metsző ollók szinte az egész Móri Borvidéken is, ahová szőlőskertünk tartozik. A déli fekvésű meszes domboldal kiváló termővidéke Zweigelt fajtájú szőlőnknek, mely az elmúlt években több érmet is elnyert már jellegzetesen fűszeres ízvilágú borával a Móri Történelmi Borvidék borversenyein.

A csípős hajnalt nyári forróság követi, az öreg szőlőkarók tetején egyre szaporodnak a pulóverek. Sorra érkeznek a szüretelők, telnek a vödrök.

A puttonyosért kiáltók dereka mind lassabban emelkedik, s komoly matematikai műveletbe kezdenek a hátralévő sorok számával, a résztvevőkkel és az időfaktorral kombinálva.

Szőlő pedig van. Rengeteg. A szőlősgazda alig győzi. Elkél a pótkád, noha a friss szőlőléből már a hűvös pince hordóiba is kerül. A munka délelőtt egy percre sem áll meg, a szőlőszemek útja végérvényes: vödör-puttony-bogyózó-kád-hordó-lopó-pohár, s hamarosan egy szerencsés gyomor.

Milyen ravasz is a természet! Sűrű levéllepellel védi hamvas, kék gyöngyszemeit.

A szőlővesszőre tekeredett, vezérdrótra nőtt, vagy csak épp a raffia kötözőre fonódott gazdag fürtök kiszabadítása pedig komoly agyi kapacitást igényel, valódi türelemjáték, mely gyakran a fürt földre hullásával végződik.

A szemeket márpedig szigorúan föl kell szedni! – így a gazda. Bár mindig akadnak lázadók, kik laza mozdulattal földet húznak a tőke tövénél kéklő szőlőszemekre. A tökéletes fürtök szőlőlevéllel kibélelt rekeszbe kerülnek.

Majd a puttonyos hangja ebédre hív. A menü tradicionális, évek óta változatlan: gulyásleves gazdagon Mama-módra és mákos, diós kalács. Jóllakottan más a mozgás. A fürtök mélyebben vannak, a vödör még nehezebb.

A fenekek elnehezülnek, lassanként a földre huppannak, s térden kúszva közelítik a soron következő tőkét. Közben a gazda a szüret protokoll részét végzi: friss musttal kínálja a szüretelőket, s örök érvényű igazságokat fogalmaz, melyek hol a mennyiségről, hol a cukorfokról zengnek.

Igaz, a 19,5 fokos must minden szerénység nélkül elegendő okot kínál a dicsekvésre. Kötelező elem a tréfálkozás is. Majd eljő a várt pillanat, az utolsó sor. Fellazulnak a szabályok, itt már ki-ki ott szedi, ahol éri.

Eddig egy kordonsort két szüretelő szedett egymással szemben, s szerencsésebb, ki lentről felfelé szedte, mivel ő a napot is háttal tudhatta. Párja azonban hegyről hajolt lefelé, s így még a szikrázó fénnyel is meg kellett küzdenie.

Vége. A kincsüktől megfosztott, fazonra nyírt szőlőtőkék csupaszon árválkodnak tovább, szigorú kötésük börtönéből kiszabadult vesszejüket az őszi szél borzolja majd.

Hagyományos népi szüreti felvonulás helyett, szerény levonulás a hegyről, majd ki-ki otthonába érve lemossa magáról a szőlővidék drága földjének utolsó porát is. A szőlősgazda pedig végtelenül elégedett.