Télvégi öreges

Két öreg karos-lócán ülve,
mint megannyi évtizede már,
zsigereikben sajgást bírva,
zsolozsmázzák a nap-szótárt;

Kiborotválkozott az ég,
megereszkedett az idő.
Hó, jég, fagyóka senyved,
fogyóban a fagyos erő.

Zsengenyésre fordult a táj,
tollászkodik a természet.
Hósipka alól kandikálgat,
mit meghagyott az enyészet.

Vaskos jégcsappá cseperedik
a langymelegtől izzadó hó,
s méretesre nyújtózkodik
az eresz alján, a kis mohó.

Kristálycsipkét vet a deres ág.
A kásásodó hó zömül,
vizergét vágva a fagyos földben,
a lankáson suttyomban összegyűl.

Hallatszik egy-egy nagy huppanás.
Tetőről csusszan a hótömeg.
A Fehérszíkben hasad a jég,
már csak a parti nád tartja meg.

Buja hírnöke a tavasznak
fakadásra készen sündörög.
A téltemetős, toros tájon
lefogyott állatnép ücsörög.

Viseli az évszakok csatáját,
egyszer lanyhul, olvad, máskor fagy.
Míg a teret osztva birtokolják
tusájuk a tájban is nyomot hagy.

De nincs menekvés, jön a váltás,
a kikelet szele, már itt kopog,
csak ez a sár, liccs-poccs ne lenne!
A két öreg, - mint mindig,- így morog.

Kapcsolódó cikk:

Semmiség

Hozzászólások

Eddig még nem érkezett hozzászólás, legyen Ön az első!

Hozzászólás készítése